monstone-blog

Január elsején még szerencsénk volt az időjárással, azóta viszont beállt a fagy és a hó, lehetetlenné téve a gyűjtőkirándulásokat. Nem mintha a hideg különösképpen zavarna bennünk, de a hó miatt semmit sem lehet látni a kövekből, illetve a kövekbe fagyott víz is nagyon zavaró. Évekkel ezelőtt télen voltunk a Hajagos-hegyen gyűjteni, viszonylag kevés volt a hó, szépen csillogtak a kövek, de amikor az ember felemelte hogy megnézze a szép kristályos üregeket, minden a szemünk előtt vált vízzé a közeli testmelegtől. Elég gyorsan megelégeltük.

Hogy mégis foglalkozzunk valamivel, hát nekiálltunk a gyűjtött anyag rendszerezésének. Gyűjtőidényben ugyebár hétvégén gyűjtés, aztán öt nap meló, közben éppen csak arra van idő, hogy megtisztítsuk a példányokat, aztán a legjobbnak ítélt darabokat gyorsan lefotózzuk, utána pedig már be kell tenni őket valami dobozba, mert jön a következő adag.

Most tehát eljött az idő, hogy kinyissuk az ágyneműtartókat, ahol a dobozok el voltak süllyesztve, és nekiláttunk a módszeres munkának a házi kőbányánkban. Ez is egyfajta ásványgyűjtés, mivel ha kiemelünk egy dobozt, akkor minden egyes darabot újra meg kell nézni, miért is gyűjtöttük, aztán el kell dönteni a sorsát. A látványosabb darabok mennek a vitrinekbe, a jó, de pici illetve ritka példányok külön kis dobozkát kapnak a dobozon belül. Vannak persze olyanok is, hogy már mi sem értjük, miért is hoztuk el, hiszen semmi különös nincsen rajta, ezeket megpróbáljuk lábujjhegyen kalapálva (mivel társasházban lakunk) szóra bírni. Elvétve azért kerülnek elő kincsek, de legtöbbször ezek a darabok a házi meddőhányón kötnek ki, eddig össze is gyűlt vagy 30 kiló.

A megmaradó példányokról néha kiderül, hogy még nincs is róla fotó, vagy a meglévő nem igazán jó, és újra kellene fotózni. Ilyenkor aztán belassul a rendezgetés és kezd megint kaotikussá fajulni a helyzet, de a fotózás után végre be lehet fejezni a dobozt, és jöhet a következő. Már három hétvégét töltöttünk el ezzel, de még csak a zempléni és a mátrai anyagot sikerült rendberakni. Ha így haladunk, kitart márciusig.

Amikor elfáradunk, jöhet a a kettes számú feladat: a számítógépen tárolt fotók átválogatása, és lelőhely szerinti rendezése. Tavaly mintegy 16 ezer fotót készítettünk, a gyors átválogatás után is legalább 5000 maradt belőle. Most újra át kell nézni, helyretenni, aztán megint átnézni. Sikerült ezzel is a tavalyi év feléig eljutni. A képek átméretezésére, vagy vágására már biztosan nem lesz idő. A tökéletes persze az lenne, ha minden egyes darab katalógusszámot kapna, és számmal, adatokkal, fényképpel együtt lenne tárolva a gépen. Akkor legalább tudnánk, hogy mennyi van, mert most még saccolni sem tudjuk. Valahol 2-3 ezer között lehet a mostani pucolás után. Ha a katalogizálást meg akarnánk csinálni, akkor kb. 52 napig napi 8 órában csak ezzel kellene foglalkozni. Szóval ez egyenlőre elmarad.

Azért már nagyon várjuk a tavaszt. Kinn a szabadban kószálni, kutatni sokkal, de sokkal nagyobb élmény.

Január elseje már régóta kiemelt kirándulónap nálunk, egészen különös érzés a kihalt utakon közlekedni. Az időjárás most egy ásványgyűjtésre is alkalmas volt, nem volt hó és fagy, csak egy gyenge köd, ami viszont nem tarthatott minket vissza. No meg egy ronda ízületi gyulladás után újra tudtam járni, éppen ideje volt kipróbálni a lábam terepen is.

Mivel kaptunk egy tippet, hogy a Kis-Somlyón szép dolgokat lehet találni, emellett döntöttünk. A törpevulkán mellett már ezerszer elhajtottunk, de idáig eszünkbe sem jutott a teljesen beépített hegyen körülnézni. Megnéztünk hát minden térképet és műholdképet, amit csak találtunk, ugyan melyik földúton juthatunk legkönnyebben a hegytetőre. A helyszínen aztán felszaladt a szemöldökünk, amikor megláttuk a hegyre felvezető aszfaltutat, rendesen kitáblázva, hogy ez vezet fel a hegyre. Csak az utolsó néhány száz métert kellett földúton megtenni, és itt is tábla irányított a hegy legnagyobb kőfejtőjéhez. A bányagödör szélén ismertetőtábla mutatja be a kis vulkán történetét és hívja fel a figyelmet a hely különlegességeire, és arra, miket érdemes megkeresni a bányafalakon.

A Pannon-tó ekkorra már rég kiszáradt ugyan, de a helyén mocsaras terület és nagy víztartalmú üledék maradt. A feltörő láva ezzel találkozott először, ez magyarázza az igen heves robbanásos első kitöréseket a Kis-Somlyónál és az összes közeli kisebb-nagyobb vulkánnál. Az aláhulló hamuból alakult ki az a tufa és lapilli váltakozó rétegeiből felépülő tufagyűrű, melynek maradványai a falak alsó részén látható. Ezután hosszú szünet következett, a tufagyűrűn belül egy kis tó alakult ki, vagy talán teljesen el is lepte a víz, mindenesetre a rá következő, már “szelíd” lávaömlés vízben következett be, és párnalávaként szilárdult meg, ami ilyen szárazföldi környezetben egészen különleges.

Lebaktattunk hát a gödörbe, bár már tudtuk, hogy ez nem lesz egy ásványgyűjtő paradicsom, de a több méter magas réteges tufa és a kevés lávaömlés nyoma a tetején önmagában is érdekesnek ígérkezett. Meg is kerestünk és le is fotóztunk mindent, amire felhívta a tábla a figyelmet, szerencsénkre még a nap is kisütött közben. Persze azért vadásztunk a földön heverő üreges bazaltdarabokra, habár nagyon kevés volt belőlük, egy-kettő szétütése után már meg is volt a zsákmány, egy üregben kalcitgömböcskéken kalcittüskék formáztak néhány mm-es sündisznókat. A tufarétegeket egy alacsony, nyugati falon nézegettük meg közelről, a szemcsék között olivin darabokat is véltünk felfedezni.

Végül is nagyon tetszett az itt megvalósult vulkánösvény, mi még mindenképpen visszajövünk ide. Szeretnénk még megkeresni a többi kisebb bányagödröt is, habár az útközben látottak nagyon be voltak nőve, érdemes lehet a hegy tetejét teljesen bebarangolni.

A csákánykői gyűjtést követő napot sajnos esőszünetnek kellett nyilvánítanunk, mivel egész éjszaka és reggel is szakadt az eső, no meg kissé fásultak is voltunk. Már sokszor terveztük, hogy meglátogatjuk a MÁFI-t, most végre sikerült megvalósítani. Először berobogtunk Kónya Petihez a laborba, megcsodáltattuk vele a legszebb csákány-kői zárványunkat, majd határozottan elvetettük az ötletet, hogy otthagyjuk bevizsgálásra.

Ezután bekalandoztuk az épület folyosóit, ahol a MÁFI gyűjteményének legszebb darabjai vannak kiállítva, köztük a fantasztikus felsőpetényi gipszek is. Végül a könyvtárban kötöttünk ki, és megpróbáltunk anyagot gyűjteni a másnapi túrához, mivel olyan helyet készültünk felkeresni, amiről szinte semmit nem tudtunk azon kívül, hogy nagyjából merre van. Sajnos nem lettünk okosabbak, bár az a pár óra kutatás igazából arra sem volt elég, hogy a könyvtár rendszerével megismerkedjünk. Azért közben sok egyéb hasznos információt gyűjtöttünk, ami még jó lesz később.

Másnap reggel ismét Recsken kezdtük a napot, célunk a Macskahegyi táró volt, amiről csak annyit tudtunk, hogy valószínűleg még létezik. A helyet csak pár száz méteres pontossággal tudtuk azonosítani, de feltételeztük, hogy valaha út vezetett hozzá, kiválasztottuk a legesélyesebb földutat, és szerencsénk is lett, az út végén ott magasodott előttünk a táró meddőhányója. A hányó anyagát leginkább a “fehér trutymó” kifejezéssel írhatnánk le, mivel erősen bontott, alig van benne kő, viszont szép narancssárga timsós tavacskák alakultak ki rajta. Ásvány nem túl sok volt, és inkább csak mm-nél kisebb méretben. Közben a meddő fölött megtaláltuk a táró bejáratát is, de nem szándékoztunk bemenni.

Ellenben felfedeztük, hogy a környéken heverő kőtömbök erősen kvarcosak, és nagy barit utáni álalakok vannak rajtuk, “kissé” piszkosan ugyan, de ha egyszer sikerül megpucolni, remek darabok lesznek belőlük. Kicsit még kószáltunk a környéken, épületmaradványokat, kutatóárkokat is láttunk, aztán el is telt az idő, ideje volt átmenni Parádfürdőre az Etelka külfejtéshez. A volt külfejtés 50 m-re van a benzinkúttól, régóta közismert lelőhely, és ennek ellenére még mindig lehet találni valamit. Igazából wavellitet szerettünk volna találni, ami gyorsan meg is lett, csak hogy a kő kicsinyítése közben sikerült telibetalálni kalapáccsal az ásványt, amitől egy kissé megcsúnyult. Utána bezzeg nem találtunk egyet sem, így a végén kénytelenek voltunk elfogadni Reginától, amit ő talált.

Ezzel a sorozatunk utolsó napja be is fejeződött, és bár folytathattuk volna másnap, de az októberi télből elegünk lett, így nem hosszabbítottunk, pedig még maradt egypár elfelejtett táró Parádfürdő környékén.

A harmadik napra Regina engedélyt szerzett a recski Csákánykő andezit bányájába. Igen, ez az a bizonyos bánya, ahol ’50-53 között a kényszermunkatábor foglyait dolgoztatták, a rá vetülő árnyék igencsak ellentétben áll azzal a remek nappal, amire mi készültünk. A Nemzeti Emlékhelyhez vezető táblák a mi utunkat is kijelölték, és egészen a bányáig jó minőségű aszfaltúton mehettünk.

Fenn éppen egy új robbantást készítettek elő, minket is az éppen kinyíló szintre irányítottak, hogy nézzük meg a legfrissebb fejtések anyagát. Nagy várakozással ballagtunk lefelé, bár Regina leírásaiból tudtuk, hogy eddigi látogatásaik vagy nagyon gazdag zsákmánnyal, vagy a nagy semmivel végződtek. Hát, az átnézett kövek túl sok mindent nem tartalmaztak, kevés és nagyon kicsi üregekben üldögéltek ugyan szép pici hialitok és szideritek, de azt tudtuk, hogy ez a bánya többre is képes. Plusz még a szinten keresztülhúzódó 10-15 cm mély tó is majdnem leküzdhetetlen akadályt képezett, de azért csak megérte “átúszni”, mivel itt már belefutottunk a kőfejtő különlegességébe, egy kvarczárványba, peremén néhány kisebb-nagyobb üreggel, bennük hialitokkal és kalcedonokkal. Az élményt azért rombolta, hogy mindez egy jókora kőtömb közepén trónolt, teljesen hozzáférhetetlenül.

Csak néhány szilánkot sikerült lehasítani, ezért Regina tanácsára inkább fölsétáltunk a fő bányaudvarba, hátha találunk még valamit a régi anyagban is. És igen, találtunk is, mégpedig a kánaánt. Bevezetésként volt sok-sok kvarczárvány, igaz a peremüregek nélkül, így pedig tulajdonképpen “érdektelen”, de aztán felfedeztünk rengeteg kisebb nagyobb üreget, tele a sziderit minden elképzelhető formájával, sőt, ahogy szép lassan körbesétáltunk, meglett minden, a szakirodalomban említett ásvány: aragonit, tridimit stb. Útközben (és utólag megnézve néhány régebbi fotót a bányáról) rájöttünk arra is, hogy ez nemcsak szerencse volt, hanem jóideje egy állandó tó őrizte a kincseinket, ami csak a hosszú őszi aszály hatására tűnt el, legalábbis nagyjából.

Annyi víz azért maradt, hogy csak nagyobb kerülővel jutottam el ahhoz a kőkupachoz, amit még a felső szintre éréskor a terület közepén kinéztem magamnak. És itt volt “A tökéletes zárvány”. Legalább két rétegben szegélyezték üregek, tele a teljes ásványbemutatóval, amit itt egyáltalán találni lehet, apró fémkupacokkal (talán markazitok?), és tele rövid és egészen hosszú tűs kristályokkal, amik egyenlőre meghatározásra várnak. A tökéletesség abban teljesedett ki, hogy még az én kis kalapácsommal is rögtön sikerült egy jókora darabot leütni belőle, aztán persze kiabálásomra megérkezett a segítség is Gábor személyében. A nagyobb kalapács és nagyobb testtömeg aztán megtette a hatását, az egész zárványt megszereztük, így mindenkinek jutott belőle.

Közben persze már az idő is elszaladt, a hátralévő fél órában voltak ugyan még sikereink, de az előbbit már egyik sem tudta felülmúlni. Összecsomagoltuk hát a köveket, és boldogan a gazdag zsákmánytól, elindultunk hazafelé.

És külön köszönet a bánya dolgozóinak a segítőkészségükért 🙂

A gyűjtés második napjától kezdtük csak fő célpontunkat, a Mátra ÉK-i részét felderíteni. Első utunk a Darnó-hegy völgyeibe vezetett, mivel itt mi még sohasem jártunk, a hegy különleges kőzete meg igencsak figyelemre méltó. A Mátrát alkotó , csaknem kizárólag vulkáni kőzetektől eltérően itt egy “idegen testet” találunk, egy valamikori óceán kérgének “felkenődött” maradványait. Az itt fellelhető ásványok se nem nagyok, se nem látványosak, mégis puszta jelenlétükkel segítenek megérteni a földtörténeti ókorban lejátszódó eseményeket.

Az első hely amit kinéztünk magunknak, a Mély-völgy elején nyitott Várfalvi kőfejtő volt, ez még Regina számára is fehér folt volt ezidáig, ezért még az odavezető utat is meg kellett találni. Térképek alapján úgy döntöttünk, hogy Szajla felől próbálkozunk először, a falu végén azért megerősítést kértünk a helyiektől. Az útbaigazítás után már könnyedén odataláltunk, ráadásul egy idő után a földutat borító vörös kőtörmelék is jelezte, hogy jó úton járunk, és egyszer csak a semmi közepén már tábla is mutatta az irányt. Nem tudtunk előre semmit a tulajdonviszonyokról sem, ott helyben viszont nem láttunk gépeket és embereket, valószínűleg csak időszakosan működik.

Már csak az volt hátra, hogy előkapjuk a kalapácsokat, és megvizsgáljuk a helyet. Első körben csak elég rusnya, és rozzant állapotban lévő kalcitot és laumontitot találtunk. További kotorászás során azonban, a bánya felső szintjén egyszer csak rábukkantunk az első malachitra, amit pedig még a szakirodalom sem említ ezen a helyen. Ettől aztán fellelkesedtünk, bár ezek sem voltak túl szép darabok, de azért némi munkával sikerült tűs/sugaras kristályos példányokat is találni. Ezután már sokminden nem került elő, csak néhány épebb kalcit, így inkább átköltöztünk a következő célponthoz, a Hosszú-völgyhöz.

A 24-es útról nyíló völgy elején letettük a kocsit, és gyalog indultunk a narancssárga könyvben is szereplő lelőhely felderítésére. Kellemes sétával értük el az első mellékvölgy bejáratát, ahol már fel is tűntek az első kvarcitos darabok, és kezdődhetett a keresgélés. Egy kis vízmosás mentén forgattuk át a köveket, szerencsére még a nagy őszi ellenség, az avarréteg sem volt túl vastag. Hamarosan meg is lettek az első epidotos darabok, de aztán a még nagyobb zsákmány reményében tovább indultunk a völgyön fölfelé. A patakmeder teljesen vízmentes és könnyen járható volt, így nagyrészt azt vizsgáltuk át, de semmi érdemlegeset nem találtunk. Így jutottunk el a völgy közepénél nyíló kőfejtőig, de ott hiába néztük át a kőtörmeléket és hiába találtuk meg az albit eret a falban, itt sem volt szerencsénk tulajdonképpen semmihez.

Közben már a visszaútra kellett gondolnunk, hiszen azért már elég korán sötétedik. Sajnáltuk, hogy nem jutottunk el a völgy végéig, és már arra sem volt idő, hogy újra, tüzetesebben átnézzük a legelső, legeredményesebb völgybejáratunkat. A kocsival aztán Recsk irányába indultunk, itt néhány száz méterre még láthattuk kitáblázva a Várfalvi kőfejtőbe vezető földutat, de azt hiszem mi jobban jártunk a szajlai, rövidebb úttal.

A zempléni út után nem sokkal már meg is terveztük októberre a következő többnapos gyűjtést. Az az eszünkbe sem jutott, hogy az utolsó pillanatban azért kell majd aggódnunk, nehogy hó borítsa a köveinket. Márpedig pont az első, bemelegítésnek szánt célpont, a Nagylápafő környékén volt némi havazás indulásunk előtt. A valós helyzetet csak egyféleképpen deríthettük ki, mindenki beöltözött az igencsak korai télhez, és nekiindultunk a Mátrának.

A Kékes és a Galyatető környékén ott is volt a beharangozott hó, szerencsénkre csak foltokban, és még nagyobb szerencsénkre ahogy leereszkedtünk a Rudolf-tanyához, már a hóhatár alá jutottunk. Igen borongós hidegben indultunk meg az erdészeti úton, a fő cél most a Nagylápafő II-es táró, más néven “dundasitos” volt. Útközben azért természetesen ránéztünk a legismertebb IV-es táró hányójára is, abban továbbra sem lehet csalódni, ideális kotorászó hely továbbra is a kezdőknek, hiába járnak annyian erre, még mindig könnyedén találni szfaleritet, galenitet, kalkopiritet. A megtalálása viszont egyre nehezebb, 3-4 éve már messziről ki lehetett szúrni a környezetétől nagyon elütő, szürke hányót, mára viszont annyira felnőttek az útszéli fák, hogy aki nem tudja, hol keresse, könnyen elsétálhat mellette.

De ide éppen csak bepillantottunk, inkább a II-es táró keresésére indultunk. Ennek a felkutatása már nem is volt annyira egyszerű, fölülről semmi sem látszik, a rendkívül meredek oldalon pedig igen meggondolandó, nekiálljunk-e leereszkedni. Végül ahol a tárót gyanítottuk, és esélyt is láttunk a leereszkedésre, Gábor előre ment felderíteni a helyet, és rövid bóklászás után meg is találta a hányót, indulhatott a kalapálás. Ez sem egy túl nagy hányó, de kevesen ismerik, így jóval nagyobb szfaleritek, galenitek bukkantak elő, és persze a szép zöld másodlagos ásványok is. Egyedül dundasittal nem találkoztunk, persze ebben szerepet játszhat az illető ásvány igen kis mérete is, mikroszkóp nélkül tulajdonképpen reménytelen a próbálkozás. Talán majd az itthoni átvizsgálásnál valamelyik szfalerit repedésében még összefutunk vele.

Habár semmi egetrengetőt nem találtunk, mégsem volt eredménytelen a bemelegítő gyűjtés, így elégedetten indultunk hazafelé. Már csak egy szalamandra fotózására álltunk meg, szerencsétlen annyira le volt merevedve a 2-3°C-os hidegben, hogy el sem tudott futni a kamera elől, és ezzel tökéletes modellnek bizonyult.