monstone-blog

Hétvégén ismét tavasz volt a télben, tehát menni kellett. Ásványt gyűjteni nem akartunk, mert a legutóbbi gyűjtések példányai még több kupacban éktelenkednek a lakás több pontján.

A Balaton-felvidékre indultunk, ezen belül is Monostorapáti környékére. Itt található – a nem túl magas Kopácsi-hegy tetején – az ország egyetlen (időszakos) krátertava, a Füzes-tó. A Kopácsi-hegy egy Stromboli típusú vulkáni salakkúp viszonylag ép maradványa, a balaton-felvidéki vulkánok legfiatalabb tagja. Mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt működött, látványos tűzijáték keretében rengeteg vulkáni bombát és salakot dobált ki magából, ebből építve fel a gyűrű alakú hegyet, közepén a kráterrel.

Autóval jól megközelíthető a hegy, innen tíz perces séta a krátertó. Hát nem egy nagy durranás, bár ezt tudtuk előre. Most legalább “rengeteg” víz volt benne, de a sok fa miatt inkább egy vizesebb mocsárra hasonlított. Megnéztük, aztán mentünk is tovább, fel a kráter peremére, hogy vulkáni bombákat keressünk. A perem külső oldalán meg is találtuk őket, és némelyik minden várakozásunkat felülmúlta. Gyönyörű vöröses orsóbombákat találtunk, két végükön a csavarodott farkinca maradványaival. A becsapódástól kissé ellapultak, és bizonyos szögből mókás kalapra emlékeztettek. El voltunk bűvölve, aztán erőt vettünk magunkon, és nem hoztuk el mindet, inkább fotóztunk. Egy kisebb darab azért becsúszott a hátizsákba…

A hegy egy óra alatt könnyen bejárható, a maradék időt a szemközti oldalon lévő “kissé” nagyobb Boncsos-tetőre szántuk. A legrövidebb “utat” választottuk, egy meredek oldalvölgyben időnként négykézláb, vissza-vissza csúszva, helyenként kőfolyásokon botorkálva felkúsztunk a gerincre, ahol aztán semmi érdekeset nem találtunk. De legalább mászóizmainkat karbantartottuk, és nem olyan punnyadtan indulunk neki a tavasznak.

Nagyon rossz időnek kell lennie, hogy lemondjunk a most már hagyományosnak mondható január 1.-i túránkról, és most a ködtől eltekintve egész kedvező volt az időjárás.

Pár nappal előtte már eldöntöttük, hogy a Kab-hegyre megyünk, de csak elsején reggel véglegesítettük a pontos útvonalat. Sűrű ködben indultunk Sopronból, és ragyogó napsütésben érkeztünk Úrkútra. Útközben időnként egészen szürreális élményben volt részünk, a ragyogó napsütésben a kék ég háttere előtt a zúzmarás fák a cseresznyevirágzást idézték fel.

Úrkútról indultunk a Kab-hegy csúcsa felé, és egy konkrét célunk volt csak, hogy megnézzük, mit művelt a legutóbbi szélrekord (172 km/óra) a hegyen. Felfelé menet közelről is megcsodáltuk a zúzmara gyönyörű jégkristályait, és fotózni is próbáltunk. A csúcs aljánál aztán beértünk abba az erdőrészbe, amit valószínűleg még a tavaszi 167 km/órás szél rongált meg. Furcsa és szomorú látvány volt, ahogy a megdőlt, és 2 méter magasan elvágott fák csonkjai meredeztek az ég felé.

A feltámadó déli szél sajnos elkezdte felhozni a hegyre a ködöt, jobbnak láttuk visszafordulni, de hirtelen elhatározásból a Macska-lik barlang felé vettük az irányt. Nem bántuk meg a kitérőt, a víznyelőbarlang gyönyörű megfagyott vízeséssel várt bennünket.

A turistatérkép innentől használhatatlannak bizonyult, inkább csak érzésre folytattuk a visszautat Úrkút felé. A mangániszap tározók közti gáton átjutva még egy kis ásványgyűjtésre is adódott alkalom, szép kvarcos-kalcedonos tarka tűzköveket találtunk.

Nem volt egy hatalmas túra, de az ünnepi tespedés után hihetetlenül jól esett.