logo

monstone-blog

Subscribe

Újév 2011

január 02, 2011 Szerző: gábor Címke: , , Nincs megjegyzés →

Nagyon rossz időnek kell lennie, hogy lemondjunk a most már hagyományosnak mondható január 1.-i túránkról, és most a ködtől eltekintve egész kedvező volt az időjárás.

Pár nappal előtte már eldöntöttük, hogy a Kab-hegyre megyünk, de csak elsején reggel véglegesítettük a pontos útvonalat. Sűrű ködben indultunk Sopronból, és ragyogó napsütésben érkeztünk Úrkútra. Útközben időnként egészen szürreális élményben volt részünk, a ragyogó napsütésben a kék ég háttere előtt a zúzmarás fák a cseresznyevirágzást idézték fel.

Úrkútról indultunk a Kab-hegy csúcsa felé, és egy konkrét célunk volt csak, hogy megnézzük, mit művelt a legutóbbi szélrekord (172 km/óra) a hegyen. Felfelé menet közelről is megcsodáltuk a zúzmara gyönyörű jégkristályait, és fotózni is próbáltunk. A csúcs aljánál aztán beértünk abba az erdőrészbe, amit valószínűleg még a tavaszi 167 km/órás szél rongált meg. Furcsa és szomorú látvány volt, ahogy a megdőlt, és 2 méter magasan elvágott fák csonkjai meredeztek az ég felé.

A feltámadó déli szél sajnos elkezdte felhozni a hegyre a ködöt, jobbnak láttuk visszafordulni, de hirtelen elhatározásból a Macska-lik barlang felé vettük az irányt. Nem bántuk meg a kitérőt, a víznyelőbarlang gyönyörű megfagyott vízeséssel várt bennünket.

A turistatérkép innentől használhatatlannak bizonyult, inkább csak érzésre folytattuk a visszautat Úrkút felé. A mangániszap tározók közti gáton átjutva még egy kis ásványgyűjtésre is adódott alkalom, szép kvarcos-kalcedonos tarka tűzköveket találtunk.

Nem volt egy hatalmas túra, de az ünnepi tespedés után hihetetlenül jól esett.

Hangulatkép Zúzmarás táj Zúzmara Szélkárok után Szélkárok a Kab-hegyen
Macskalik víznyelő Macskalik víznyelő Macskalik víznyelő Macskalik víznyelő Úton visszafelé az iszaptározó mellett

Tél van …

január 30, 2010 Szerző: gábor Címke: , , Nincs megjegyzés →

Január elsején még szerencsénk volt az időjárással, azóta viszont beállt a fagy és a hó, lehetetlenné téve a gyűjtőkirándulásokat. Nem mintha a hideg különösképpen zavarna bennünk, de a hó miatt semmit sem lehet látni a kövekből, illetve a kövekbe fagyott víz is nagyon zavaró. Évekkel ezelőtt télen voltunk a Hajagos-hegyen gyűjteni, viszonylag kevés volt a hó, szépen csillogtak a kövek, de amikor az ember felemelte hogy megnézze a szép kristályos üregeket, minden a szemünk előtt vált vízzé a közeli testmelegtől. Elég gyorsan megelégeltük.

Hogy mégis foglalkozzunk valamivel, hát nekiálltunk a gyűjtött anyag rendszerezésének. Gyűjtőidényben ugyebár hétvégén gyűjtés, aztán öt nap meló, közben éppen csak arra van idő, hogy megtisztítsuk a példányokat, aztán a legjobbnak ítélt darabokat gyorsan lefotózzuk, utána pedig már be kell tenni őket valami dobozba, mert jön a következő adag.

Most tehát eljött az idő, hogy kinyissuk az ágyneműtartókat, ahol a dobozok el voltak süllyesztve, és nekiláttunk a módszeres munkának a házi kőbányánkban. Ez is egyfajta ásványgyűjtés, mivel ha kiemelünk egy dobozt, akkor minden egyes darabot újra meg kell nézni, miért is gyűjtöttük, aztán el kell dönteni a sorsát. A látványosabb darabok mennek a vitrinekbe, a jó, de pici illetve ritka példányok külön kis dobozkát kapnak a dobozon belül. Vannak persze olyanok is, hogy már mi sem értjük, miért is hoztuk el, hiszen semmi különös nincsen rajta, ezeket megpróbáljuk lábujjhegyen kalapálva (mivel társasházban lakunk) szóra bírni. Elvétve azért kerülnek elő kincsek, de legtöbbször ezek a darabok a házi meddőhányón kötnek ki, eddig össze is gyűlt vagy 30 kiló.

A megmaradó példányokról néha kiderül, hogy még nincs is róla fotó, vagy a meglévő nem igazán jó, és újra kellene fotózni. Ilyenkor aztán belassul a rendezgetés és kezd megint kaotikussá fajulni a helyzet, de a fotózás után végre be lehet fejezni a dobozt, és jöhet a következő. Már három hétvégét töltöttünk el ezzel, de még csak a zempléni és a mátrai anyagot sikerült rendberakni. Ha így haladunk, kitart márciusig.

Amikor elfáradunk, jöhet a a kettes számú feladat: a számítógépen tárolt fotók átválogatása, és lelőhely szerinti rendezése. Tavaly mintegy 16 ezer fotót készítettünk, a gyors átválogatás után is legalább 5000 maradt belőle. Most újra át kell nézni, helyretenni, aztán megint átnézni. Sikerült ezzel is a tavalyi év feléig eljutni. A képek átméretezésére, vagy vágására már biztosan nem lesz idő. A tökéletes persze az lenne, ha minden egyes darab katalógusszámot kapna, és számmal, adatokkal, fényképpel együtt lenne tárolva a gépen. Akkor legalább tudnánk, hogy mennyi van, mert most még saccolni sem tudjuk. Valahol 2-3 ezer között lehet a mostani pucolás után. Ha a katalogizálást meg akarnánk csinálni, akkor kb. 52 napig napi 8 órában csak ezzel kellene foglalkozni. Szóval ez egyenlőre elmarad.

Azért már nagyon várjuk a tavaszt. Kinn a szabadban kószálni, kutatni sokkal, de sokkal nagyobb élmény.

A vitrineket nem könnyű fotózni Az egyik kőraktár      

Szalonnasütés

február 08, 2009 Szerző: móni Címke: , , Nincs megjegyzés →

Igen, ez is érdekesebb télen, még a nehezen csiholt tűznek is jobban örül ilyenkor az ember. Évek óta minden télen kizarándokolunk egyszer az erdőbe, mindössze ki kell várni, amíg némi hótakaró emeli a hangulatot. Idén ez múlt hétvégén következett be először Sopronban, így nem is vártunk tovább, hiszen ez a mintegy 6-8 cm-s hó félő, hogy nem csak az első, hanem egyben az utolsó is.

Villámgyorsan beszereztük hát a hozzávalókat: húsos kolozsvári szalonna, hagyma, némi parasztkolbász, és egy piros színű paprika, hogy szép is legyen a nyárs, ne csak finom. Mi ugyanis nem a zsírszalonna izzasztó irányvonalba tartozunk, többre értékeljük a rablóhússzerű változatot. Már csak némi pálinkát kellett kölcsönkérni, bepakolni a hátizsákba, és irány az erdő.

Pár perc múlva már el is értük a Deák-kúti utat, és hamarosan már erdőben folytathattuk utunkat. A kőfejtőtől a felső utat választottuk (sárga jelzés), így egyben leküzdöttük a nem túl nagy szintemelkedést, és innen már kényelmesen lehetett sétálni a Károly-kilátó parkolójáig. Még néhány száz méter, és már célnál is voltunk, a Pedagógus-forrás melletti tűzrakóhelynél. A neheze csak ezután kezdődött, ki kellett szabadítani a hó alól a tűzrakót, majd valamennyi havas faág összegyűjtése után nekilátni a tűzgyújtásnak.  Némi szerencsétlenkedés után bevetettük a titkos fegyvert, a pálinkát is, de nagyon úgy nézett ki, most az egyszer még ez sem válik be ( de kölcsönpálinkának ne nézd a fokát). Már majdnem hagytuk az egészet, amikor valami csoda folytán lángra kapott egy vastagabb ág is, innen pedig ment minden, mint a karikacsapás.
Hamarosan lett is annyi parazsunk, hogy nekiláthattunk a sütögetésnek, majd 10 perc múlva az is kiderült, nagyon elszámítottuk magunkat, a jó levegő, a hideg és a hosszan elnyúló tűzgyújtás hatására olyan éhesek lettünk, hogy fejenként több nyársat is képesek lettünk volna betermelni. De nem volt mit tenni, havat lapátoltunk a tűzre, és elindultunk a hazafelé tartó, kb. 3 km-es úton.

Odafelé Kilátás a kőfejtő felett Itt teremnek a hógolyók Odafelé Úton
Helyszín, a Pedagógus-forrás Itt kellene tüzet rakni Első próbálkozások Sütés előtt ... .. és közben
Hazafelé, a Deák-kútnál A Deák-kúti kőfejtő