monstone-blog

Na, az időjárás már megint majdnem beleszólt az esedékes zempléni utunkba. Egyrészt éppen csak levonulóban volt az eddigi legnagyobb árvíz a Sajón és a Hernádon, megnehezítve a célunk megközelítését, másrészt kánikulát ígértek az itt töltendő 5 napunkra, ami viszont néhány lelőhely felkeresését zárta ki. Az eredeti “A” “B” “C” terveinkből így nem sok maradhatott, de megállapodtunk, hogy minden napot a lehető legkorábban kezdünk, max. 10 óráig maradunk a tűző napon, utána pedig arra koncentrálunk, mit mostak ki a patakok a földből a hűvös völgyekben.
És mindezek után a “ZS”, spontán tervek domináltak.

Hajnalban indultunk hát Pestről, hogy az egyik ígéretes lelőhelyre, a rátkai kövült nádas antimonitos részére még korán érjünk. Éppen megnyitották újra a Miskolcot elkerülő utat, így nem kényszerültünk nagyobb kerülőre, viszont szembesültünk a még mindig vízben álló házakkal, éreztük a visszamaradt posvány szagát, láttuk a fáradt, szivattyúzó embereket, és láttuk a legmagasabb vízállást jelző szürke iszapréteget a fákon, bokrokon. Ez aztán végig is kísérte az egész utat, nem volt olyan nap, amikor ne találkoztunk volna a víz ilyen-olyan pusztításával. De végül is egy kisebb kerülőúttal átjutottunk a Hernádon is, és innen már pillanatok alatt Rátkán voltunk.

Regina volt a vezetőnk, mivel mi most jártunk itt először, közölte is velünk, hogy itt egy hatalmas gödörnek kell lennie, de mi nem láttunk mást csak jókorára nőtt füvet és bokrokat. A dzsumbujban való rövid kóválygás után azért csak megpillantottuk a tényleg nagy bányagödör szélét, és találtunk egy rég elhagyott utat is, ami a célunkhoz vezetett. Rövid tájékozódás után találtunk egy megfelelő helyet a kalapáláshoz, volt sok-sok kő, és nem mellékesen bokrok, fák tövében némi árnyék, mert időközben már egyre erősebben lehetett érezni a napot. Én rögtön be is fészkeltem egy ilyen árnyékos foltra, és megpróbáltam bebizonyítani az elméletemet, hogy árnyékos helyen sokkal szebb ásványokat lehet találni. Gábor viszont pont a legnaposabb helyen ütött szét egy nagyobb kőkoloncot, és el kell ismernem, ezzel rögtön meg döntötte az elméletemet, mert innen kerültek ki a legszebb, legnagyobb antimonit, sztibikonit példányok, mégpedig meglepően sokszor piros színezéssel (cinnabarit vagy realgár, a narancsos színezete miatt inkább realgárra tippelünk). Azért Reginával mi sem maradtunk zsákmány nélkül, viszont hamarosan be kellett fejeznünk az itteni ténykedésünket, mivel a rekkenő hőségtől már ömlött rólunk a víz, ez pedig különösen tetszett a támadó szúnyogok hadának.

Dél után elindultunk hát, hogy elfoglaljuk a szállásunkat Mogyoróskán, és délutánra már csak a közeli Serfőző-patak völgyét iktattuk be, bízva abban, hogy itt valamivel emberibb lesz a meleg. Itt azért nem volt túl sok sikerélményünk, bár akadt némi zeolit, nem voltak szépek, no meg eléggé le is van gyűjtve a hely. Azért jól elszórakoztunk az utat borító metamorf (talán tiszai?) kavicsokkal, és így el is telt az első napunk.
Még este volt egy nagy csatánk a szúnyogokkal, amit legnagyobb sajnálatunkra nem mi nyertünk meg.

Jónéhány gyűjtőben olyan elképzelés alakult ki, miszerint úgy kell gyűjteni, hogy valaki, aki ismeri a helyet, odavezeti őket kocsival, majd a járműtől maximum 200 méterre megmutatja a helyet, ahol minden csillog-villog a gyönyörű ásványoktól, esetleg kapnak egy térképet, ahol egy piros X jelöli a tuti helyet. Legtöbben persze a pénzt és az időt sajnálják és nem kívánnak kockáztatni, ezért unos-untalan a biztos helyeket járják, és ott rendre belefutnak más gyűjtőkbe, főleg olyanokba, akik árbevételt remélnek a példányaikból, és ilyenkor némiképp ellenséges hangulat alakul ki a helyen.

Persze mi is megpróbáljuk az esélyeinket növelni, információkat próbálunk szerezni más gyűjtőktől, kutatjuk a régi feljegyzéseket (főleg Regina). Az így talált lelőhelyek cseppet sem hasonlítanak a tuti helyekre, itt bizony sokat kell mászkálni, keresgélni, és bizony nagy szükség van némi szerencsére is.

A mátrai túránk harmadik napján Regina bemutatta, hogyan kell szerencsésnek lenni. Ezen a napon a Recsk és Sirok közötti Hosszú-völgybe indultunk, mivel a tavalyi túránk során Regina talált ott egy termésréz darabot, és most meg akartuk keresni a forrását. Részletesnek tűnő leírás alapján vágtunk neki az útnak, de az a bizonyos piros X nagyon hiányzott a térképről.

A Hosszú-völgy bevezető szakaszán sártenger, majd egy elmosott híd fogadott bennünket, de beljebb is elég zilált volt a patakmeder, a víz pedig hol a mederben, hol a felette lévő úton folyt, de azért tudtunk haladni. El is jutottunk a Galambos-tanyáig, ami néhány növényzettel benőtt falmaradványt jelent, itt kellett volna lennie egy vízmosásnak, ahol a rezek teremnek. Na de hol ? A valamikori tarvágás helyén felnőtt iszonyú bozótosban, vagy a mocsáron túl a másik oldalon ? Vagy a vízmosás nem is vízmosás, hanem oldalvölgy ? Az utóbbi feltételezést választottuk, mivel az 500 méterre lévő oldalvölgyben nem volt bozót, és a víz szép narancsbarna volt, ami akár oldott ércet is jelenthetett volna.

Egy darabig együtt másztunk felfelé, de aztán előrementem felderíteni, és kis híján felmásztam a hegy tetejére, de nem találtam még csak olyan követ sem, ami az egy centit meghaladta volna, úgyhogy visszaereszkedtünk.

Fotótéma azért akadt: rengeteg acélkék ganajtúró bogár gyűlt össze egy helyen, szinte teljesen befedték a vágyaik tárgyát képező ázott kakát. Elég bátor asszociáció alapján el is neveztük a kompozíciót azuritos koprolitnak (koprolit= megkövesedett őskaki). Később Móni lencsevégre kapott egy igazi szörnyeteget, egy nagy farontó lepke (Cossus cossus) 10 cm-es hernyója keresztezte utunkat.

Négy kilométer botorkálás után az eredmény nulla volt. Megálltunk egy kis gázlónál kotorászni, Regina megkotorta a patak hordalékát és máris talált egy termésrezet ! Azonnal elkapott minket is a rézláz, és már markolásztuk is két kézzel a sarat. Regina a következő öt percben még négy darabot talált, mi meg semmit…. Egy óra múlva még mindig semmit… Nem baj, jutott mindenkinek.

Visszafelé a völgy elején még megállapítottuk, hogy az epidotos oldalvölgyet teljesen legyűjtötték, a sok téglapiros radiolarit tömbből, amik az epidotot tartalmazták, egy sem maradt.

Maradt még annyi időnk, hogy átmenjünk Parádfürdőre, az Egyesség-táró mellé richelsdorfitot keresni. A szanatórium feletti felső timsós medence mögötti meredélyen gyűjtők százai jártak már, nem igazán bíztunk a szerencsénkben. Kis színes darabok néha akadtak, Regina adagolta elém a köveket aprításra, közben leült egy szép lapos kőre, ami szintén gyanús volt, de egyben kényelmes is, így azt csak a gyűjtés végén szabadott szétzúzni. A végén Regina leszállt a kőről, és az első csapásra kékség tűnt a szemünkbe. Ezt a mákot ! Richelsdorfit, méghozzá olivenittel és tennantittal ! Szétvertük az egész követ, elosztottuk, aztán véget vetettünk a napnak.

Mi Mónival egész nap szinte semmit sem találtunk, pedig ugyanott, ugyanakkor gyűjtöttünk mint Regina.

Na igen, szerencse is kell…

Tavaly ősszel voltunk már Recsken a csákány-kői bányában, ahová bármikor szívesen visszamennénk, de most Regina engedélyt szerzett a Tiszta-far tető metabazalt kőfejtőjébe, ahol eddig viszonylag kevesen jártak, információ is csak elvétve található, így érdekesnek ígérkezett.

Nem tudtunk bemenni autóval egészen a bányáig, mert egy munkagép rendezte az árkot a vihar után, ezért gyalog indultunk befelé. Az első épületek előtt egy zsebkutya jelent meg, és borzasztóan örült nekünk. Kapott is vakarászást rendesen, de alig fért el rajta három kéz. Aztán újabb kutya tűnt fel, az már nagyobb volt, és egy kerítés mögött egy kaukázusit is láttunk. Ahogy beljebb értünk, kiderült, hogy a kerítés csak elöl van, és a kaukázusi oldalt szépen kiballagott, hogy jobban megnézzen bennünket. A két nagyobb kutya kíséretében ballagtunk fel az őr konténeréhez bejelentkezni, aki aztán közölte, hogy nem kell tartani a kutyáktól.

Amikor Regina az engedély kérte, mondták neki, hogy víz lesz a bányában, úgyhogy gumicsizmákat szereztünk, és vittünk magunkkal, de most kiderült, hogy inkább gumicsónak kellett volna, mert a kőfejtőt egy szép, nagy, zöld színű tó töltötte ki. Kezdtünk csalódottak lenni, de aztán a jobb oldalon átjárást találtunk egy szép széles peremre, ahol aztán kedvünkre gyűjtögethettünk. Az időjárás is végre kellemesre fordult, élveztük a gyűjtést, és érdekes, változatos, bár nem túl nagy ásványok kerültek elő szép sorban. Első látásra csak a kalcit tűnik fel, de figyelmesen nézve szép tiszta kvarcok vannak a kalcitra nőve, de találtunk piritet, kalcedont, gipszet és gipsz utáni kalcedon álalakokat is. Amikor már nem találtunk újabb ásványfajokat, szépen összecuccoltunk, és elindultunk a következő célponthoz, ami nem volt túl messze, hiszen a bánya területéről nyílik a Báj-patak völgye.

A Báj-patak völgye híres termésréz lelőhely volt a 19.-ik században, azóta nem sok hír jelent meg róla. A térképre nézve semmi különleges nem tűnik fel, de tudtuk, hogy valami katonai létesítmény van arrafelé, és sokáig le volt zárva a terület. A völgy bejáratánál lévő épületeket most is őrzik, de a bánya felől be lehet jutni a völgybe.

Nem számítottunk arra a látványra, ami a völgyben fogadott bennünket. Mindenütt kandeláberek, csővezetékek, látszólag sehová nem vezető lépcsők korláttal, hatalmas halomsírokra emlékeztető építmények lapos fémtetőkkel, elhagyott, romos építmények mindenfelé. A patak, amiben keresgélni akartunk, végig betonteknőben fut, és semmi sincs benne. Borzasztó, kísértet járta hely, nem volt kedvünk maradni egy percig sem, szinte futólépésben jöttünk kifelé. Később a neten kutatva megtudhattuk, hogy valamikor titkos üzemanyagbázis volt, de nem tudjuk miért hagyják itt rozsdásodni az erdőben ezt a száztonnányi vasat, miért nem akarják rendberakni a területet. Irány vissza, holnap újra jövünk Recskre.

Kedves ismerősünk, Kónya Peti doktori védésére kaptunk meghívást Miskolcra, és ez jó alkalomnak adódott, hogy utána négy napos gyűjtést szervezzünk a Mátrába. Nem gondoltuk volna, hogy az előtte való hétvégén a Yolanda ciklon jóvoltából szétázik az ország, azon belül is legjobban Borsod. Vegyes érzelmekkel indultunk Miskolcra, hiszen a hírek szerint még a város megközelítése is nehézkes lehet, de végül is nem volt semmi gond. Peti könnyedén megvédte a doktoriját, leadtunk néhány követ bevizsgálásra, és irány vissza, mert másnaptól gyűjtés.

Eredetileg Recsken akartunk kezdeni, de mivel ott is csak két napja oldották föl az árvíz miatti útzárat, inkább Gyöngyösoroszira mentünk, megnéztük, hogyan halad a rekultiváció a Károly-tárónál. Az erdőbe érve már rögtön kerülnünk kellett, mivel munkagép és teherautó állta el az utat. Megtudtuk, hogy a sok eső miatt feltört a bányavíz, és most a kialakult 12 méter mély kürtőt fel kell tölteni anyaggal.

A Károly-táró hányóját szépen elhordták már, csinos patak kanyargott keresztül a maradékon, benne szép lila ametiszt tömbökkel. Valamennyi érces anyag is került elő, de azok már túl régóta bomladoztak a hányó mélyén, nem voltak igazán jelentősek. Ennek ellenére szorgalmasan gyűjtöttünk, mert tisztában voltunk vele, hogy ide már többet nem jövünk, mert egy év múlva itt már semmi sem lesz, legfeljebb a patak moshat ki még néhány darabot.

A nap második felére a Száraz-patakot terveztük, de látva a felvezető út állapotát, inkább Mátraszentimre felé vettük az irányt, bízva abban, hogy ott is megindult a rekultiváció, és a megbolygatott hányón bármi előbukkanhat. Rendesen szakadt az eső, amikor odaértünk, de végül szerencsénk lett, mert mire a hányóra értünk, éppen elállt az eső. A hányóhoz még nem nyúltak, ugyanolyan volt, mint legutóbb. Négy srác kapirgált már ott, Regina azonnal megnézte, hogy találtak-e valamit, de csak két halvány ametisztjük volt, azt sem a hányón találták. Javasoltuk nekik a Károly-tárót, nem is haboztak sokat, már mentek is. Ametisztet tényleg nem lehetett már találni, inkább halványkék kalcedonokra vadásztunk, mert vizesen nagyon jól láthatóak, illetve érces darabokat kerestünk.Nem volt nagy szám, bár szép kalcit lenyomatokat találtunk, és csak később derült ki, hogy Regina egyik darabja antimonitot rejtett.

A bemelegítő napnak véget is vetettünk, irányt vettünk vissza a Budafoki bázisra.

Május elsejére egy hamisítatlan szép tavaszi, sétálós-fotózós kirándulást terveztünk. Egy számunkra új részt kívántunk felfedezni, az Öcs és Pula közötti terület Kab-hegy felé eső részét, mivel a leírás szerint itt, a Sás-tó környékén bazaltkarsztra lehet számítani (bazaltkarszt: a vékony bazaltréteg leköveti az alatta lévő karsztosodott dolomit felszínét, így dolina szerű mélyedések jönnek létre), és ha ez is olyan érdekes, mint a Kab-hegy bazaltkarsztja, akkor egy nagyon jó napot tölthetünk itt. Már pedig erre utalhat az itt kialakult több tó, és a beszakadással keletkezett pulai-bazaltbarlang is. Most ugyan nem ásványgyűjtés volt a cél, de azért kalapácsot is vittünk, mivel egy 1953-as  Jugovics-publikáció szerint üvegopál található a bazalt üregeiben.

Öcs után, a dolomitbánya előtt tettük le a kocsit, és a szemben nyíló földúton indultunk el. A dolomitot már az út elején felváltotta a bazalt. A ligetes, tölgyes erdőben rengeteg kő feküdt a fák között, de nyoma sem volt azoknak a beszakadásoknak, amit kerestünk. A Büdös-tó előtti részt át is vizsgáltuk, a teljesen likacsos, és teljesen tömör szürke kövek között néhányban érdekesnek tűnő zárványokra figyeltünk fel. Itt már előkerült a kalapács is, és rövid időn belül meglett az áhított hialit, mellette különféle ásványokkal, majd a bevizsgálás eldönti, mit is találtunk.

Tovább sétáltunk a Büdös-tóig, itt már emberekkel is találkoztunk, annyira azért mégsem elhagyatott a hely. De a fő célunk innen keletre volt, így indultunk tovább a Nagy-Sástó irányába bazaltkarszt jeleket keresni. Annyi gond volt csak, hogy nyomát sem láttuk a turistatérkép által jelzett nyiladékoknak, és a jelzett kusza földutak sem fedték a valóságot. Most nem is sikerült megtalálni az igazit, így egy idő után feladtuk a keresést. Némi bozótharc és közben a nadrág gyakori kullancsmentesítése után közelebb bukkantunk ki a kocsihoz, mint számítottuk, itt viszont legalább nyugodtan átnézhettük a térképet, hol is keveredtünk el, így ha legközelebb erre járunk, ez a kevés helyismeret is elég lesz ahhoz, hogy bejárjuk a kimaradt részeket.

Gondoltuk, ha már itt járunk, megnézzük az alginit-bányához közeli kis gejzírkúpot, továbbhajtottunk tehát, és Pula után álltunk le egy földút elején. A gejzírkúp helyét egy kis fákkal borított magaslat jelezte, mindössze megközelíteni nem tudtuk, mivel körbe volt szántva, a hatalmas szántó pedig teljes terjedelmében körül volt kerítve. Ezt célzásnak vettük arra, hogy ez magántulajdon, és nem vagyunk itt szívesen látott vendégek, így feladtuk ezt a tervünket is, és elindultunk hazafelé.

Egy helyen azért még megálltunk, mivel már régóta figyeljük a Nyírádtól délre folyó nagyszabású munkálatokat, az autocross pályára vezető út mentén újabb bauxit bányát nyitnak, már az útra sem lehet behajtani, viszont hatalmas meddőkupacok nőttek ki, amik kiérnek egészen a Nyírád-Sümeg közötti útelágazásig. Eddig csak a fedő anyagát lehetett látni, mostanra viszont újabb, már színes (fekete-vörös-lila) réteg került rá, ezt szerettük volna átnézni. Sok mindent nem találtunk, csak egy-két apró pirithintést, kalcitokat, ezért inkább a kavicsokat nézegettük, egy valamikori folyó maradványait. A többségük metamorf kavics, az egyikben még egészen ép turmalin oszlopok is voltak. Végül is ezzel távoztunk, és egy jó 10 cm-es kagylóval.

Bár az igazi tavaszi kirándulásból inkább ásványgyűjtés lett, azért van még mit keresnünk ezeken a részeken, alighanem teszünk még kísérletet a pulai-bazaltbarlang és a bazaltkarszt megkeresésére.

Hát… nem vagyunk túl szorgalmas blogírók. Mentségemre szolgáljon, hogy apám betegsége, majd halála, utána pedig a múltheti vizsgáim és a szakdolgozatom védése lefoglalta minden energiámat. Most már éppen ideje visszatérni a blogíráshoz.

Azért közben sem állt meg az idő, a hosszú tél után volt egy-két kellemes kirándulásunk és ásványvadászatunk, ha utólag is, és nem is időrendben, néhányról azért beszámolunk. Bár többször is közbeszólt az időjárás vagy egyéb tényezők, de sikerült eljutnunk a dunabogdányi Csódi-hegy bányájába, zárványokat keresgéltünk Pomáz mellett, visszatértünk az Asztag-kőre, hogy a tágabb környékét is bejárjuk, és már voltunk Ausztriában is, a Stradner Kogel bazaltbányájában.