monstone-blog

És akkor most vissza az időben, mivel a telkibányai túra előtt egy héttel voltunk egy tavaszváró kiránduláson is, de a készülődés közben elsikkadt a blogbeírás.

Sopronban még volt néhány centi hó, de tudtuk, hogy máshol már elolvadt, nekünk pedig nagyon hiányzott a szabad levegő és a mozgás. A legközelebbi hómentes hegy a Ság-hegy volt, de azért is erre esett a választás, mivel legutóbbi ottjártunkkor nem sikerültek tökéletesen a fotóink, és egyébként is nagyon kellemes és érdekes hely.

A fotózáshoz most sem voltak ideálisak a fényviszonyok, de miután kisütött a nap, mégis sikerült néhány minőségibb fotót összehozni. Most jutott arra is időnk, hogy a tanösvény legrejtettebb (és nem igazán jelzett) zugát is bejárjuk, így további érdekes dolgokat találtunk. Jelzés tényleg nincs sok, egyszerűen csak mindenhova be kell menni, ahol vaskorlátot lehet látni, ahol pedig csak kitaposott ösvény van, ott bármi lehet: vagy bio-wc vagy egy további érdekesség. Levadásztuk az összes volt kürtőmaradványt, felmásztunk mindenhová, ahová lehetett, tanulmányoztuk a régi kitörések nyomait, miközben képzelőerőnk is alaposan beindult.  De most nem is a hegy történetéről akarok írni, azt fedezze fel mindenki saját maga, a táblákon minden elolvasható. A hely enélkül is kedvelt kirándulóhely, a hűvös idő ellenére most is sokan voltak piknikezni, vagy csak élvezni a barangolást. Sokakat csábít megmászásra a főkürtőt övező vörös salakkúp, ott szinte mindig lehet látni embereket.

Próbáltunk közben néhány tavaszhírnök virágot is keresni, de jó sokáig semmit sem találtunk, aztán egy félreeső zugban végre megtaláltuk az első barkát, amit persze le is fotóztunk. Ajánlom minden ásványgyűjtőnek (akiknél mindig van nagyító, mint nálunk is), hogy nézzék meg azon keresztül is, a látvány megéri. Azóta is ez a monitorunk háttérképe, és jól esik nézegetni, főleg hogy a soproni hegyeket most ismét 8 cm hó borítja.

Komlóska, Tolcsva

Bírtunk volna maradni még egy pár napig, de csodaországból vissza kellett térnünk a valódi világba, így összecsomagoltunk és hazaindultunk. Hogy ne legyen annyira sokkoló a dolog, beiktattunk még két gyűjtést a visszaútra a hegység déli oldalán.

Az első hely Komlóska volt, sokat tanakodtunk, megkockáztassuk-e a Szkalka meredek oldalát ebben a sárban, míg végül inkább a Barlang-hegy délkeleti nyúlványát választottuk. Nem tudjuk, milyen lett volna a Szkalka, de ez a lankás, helyenként kisebb kaptatókkal tarkított út maga volt a pokol. Eddig is gond volt a sárral, de ez a mostani keményen tapadt a cipőre kilós koloncokat alkotva, ráadásul rettenetesen csúszott is. A túrabotokat úgy kellett kirángatni a földből, Regina botjának vége örökre benne is maradt. A kaptató tetején a sarat csak bicskával tudtuk levakarni. Cserébe viszont terülj asztalkám várt minket, rengeteg változatos kő formájában. Első látásra nem voltak valami vonzóak a sáros kövek, de jobban megnézve, vagy szétütve előbukkantak a hely különlegességei. Itt ugyanis “csak” kalcedon és opál található, de szinte mindegyik darab kalcit vagy aragonit utáni álalak. Gyakori a fekete és zöldessárga opál, a piszkosfehér, kékesszürke kalcedon.

Az út mellett időnként hatalmas tömbök hevertek, az egyiknek a teljes közepe 5-8 cm hosszú aragonit utáni álalakokból állt, bár kissé molyrágta jellegű volt, de mindenképpen érdekes. Találtunk tömböket, amik réteges forrásmészkő utáni álalakokból álltak, és a rétegeket világoskék kalcedon borította. Persze jónéhányukat majd vágni és csiszolni kell majd, hogy szépségük igazán megmutatkozzon. Rendesen megszedtük magunkat, és visszafelé inkább bevetettük magunkat dzsumbujba, mintsem a sárban csússzunk lefelé.

Végül, levezetésképpen Tolcsvára mentünk, az Elő-hegy oldalára. Ez tulajdonképpen az erdőhorváti lelőhelysorozat legdélebbi vége, itt nem túl magasan a szőlők között jáspis-kalcedon telérek futnak. Erdőhorvátiból már sok kövünk van, így csak ímmel-ámmal gyűjtögettünk, Regina azonban még bírta, mint mindig, ha anyagot lát. Az anyag ugyan szép volt, de semmi különleges. Legjobban nem is a színes köveknek örültem, hanem egy jellegtelen kődarabban üldögélő 1-2 mm-es tridimitcsoportnak, tizedmilliméteres hematitkristályokkal. Végre valami változatosság..

Délután kettőkor gyanúsan sötétedni kezdett, kipillantva a hegyek fölé észrevettük, hogy komoly eső közeleg, úgyhogy befejezettnek nyilvánítottuk a túrát és kissé farnehéz kocsinkkal hazafelé vettük az irányt.

Korim Lacinál

Tulajdonképpen az egész túrát azért időzítettük március elejére, mivel Regina tudta, hogy ilyenkor szokott Hartmann Béla együtt gyűjteni Korim Lacival, és jelezte is a Bélának, hogy szívesen mennénk velük valami jó kis titkos lelőhelyre. Részben az időjárás számlájára írható, hogy a “kincses sziget” felfedezéséből nem lett semmi, cserébe viszont meghívást kaptunk estére Korim Lacihoz, ahol Béla megfőzte legendás ragulevesét.
Félig sikerült túránk után átöltöztünk, szereztünk egy üveg bort ajándékba, és átmentünk Kishutára. Kaptunk két mobilszámot, lakcímet, és használati utasítást, miszerint ha mindez nem lenne elég, érdeklődjünk a helyi kocsmában. Egyik mobil sem működött (nem olyan mobilfüggő népek ezek), de a cím bejött.

Kissé kaotikus állapotok közé érkeztünk, mivel nemrég jöttek meg a gyűjtésből, a töksötét udvaron csöpögő esőben főtt a ragu, a tornácon a friss zsákmány hevert megmosva, Laci pedig éppen begyújtott a kályhába, hogy ne fagyjunk meg odabenn. A zsákmány érdekelt volna minket, ezért vakuval belefotóztunk a sötétbe, hátha így majd otthon megnézhetjük. A helyzet azért lassan rendeződött, előkerült a házigazda is, akit eddig csak hírből ismertünk.
Benn a házban először is az ásványokat néztük meg, sokat keresgélni nem kellett, mert Laci ágyán és székén kívül mindenhol kövek voltak, és nem is akármilyenek. Szinte mindegyik különleges példány, és mind Zemplénből. Fotóztunk jónéhányat majd Lacival beszélgetve kiderült, hogy ezek nagy része nem lesz eladó, mivel tervbe vette egy zempléni ásványmúzeum létrehozását, oda tartogatja a legszebb példányokat. A terv elég jól halad, reméljük, egy-két éven belül tudósíthatunk a kishutai ásványmúzeum létrejöttéről.

És végül a raguleves is elkészült. Hogy milyen volt?
Mennyei.

Nyíri,Bózsva

Erre a napra merészen két helyszínt is terveztünk, ahol eddig még egyikünk sem járt. Első célpontunk Nyíri volt, itt több lelőhely is van, de minket igazából csak az érdekelt, ahol az aragonit utáni álalakokat lehet találni. Az aragonit eredeti hatszöges, oszlopos alakját megtartva szép színes kalcedonok alakultak ki, némi opállal kombinálva. A szakirodalomból tudtuk, hogy merrefelé kell keresni, de előző nap Bartók Józsi besegített, hogy kb. 100 m pontossággal rátaláljunk.

Hideg, szürke időben indultunk fel a hegyre, egy cuppogós, puha sárral borított földúton, azután még az eső is eleredt. Nem voltunk valami fényes hangulatban, de szép lassan felmásztunk a hegyre, és ahol már úgy gondoltuk, hogy közel vagyunk a lelőhelyhez, megálltunk, és én elindultam a bozótba felderítésre. Viszonylag hamar találtam két nagy, sáros gödröt, mellette szétdobált kövekkel, úgyhogy elindultam visszafelé, ahol Mónit és Reginát hagytam, de nem volt ott senki. Száz méterrel lejjebb találtam rájuk, ahol már javában aprítottak egy kupac követ. Színes, de nagyon tömör kalcedonok voltak, semmi különlegesség, így gyorsan áttelepültünk a gödrökhöz. Már az első kézbe vett kődarabon ott virítottak az aragonit oszlopocskák, ráadásul mintegy varázsütésre a nap is kisütött, így visszatért a kedvünk is. Elsőre nem tűnt soknak a kidobált kőmennyiség, de hamar rájöttünk, hogy a tél ellenére magas fű alatt még rengeteg anyag van, csak ki kell tapogatni. Kapitális példányokat persze így nem lehet találni, de érdekes részleteket tartalmazó darabokból így is annyit találtunk, hogy alig bírtuk lecipelni.

A második célpontunkról már nem voltak ilyen pontos információink, csak annyit tudtunk, hogy Bózsva és Telkibánya között a Fekete-hegyen, valahol a Kis-Fekete-hegy magasságában opálokat lehet találni. Térkép alapján kocsival a bózsvai Szuha Panzióig mentünk, de útközben kénytelenek voltunk megállni fotózni, mivel a falu és a panzió közti kis műutat igencsak látványos riolittufába mélyítették. A parkolótól gyalog indultunk az Emberkőt érintve a Fekete-hegy felé. Egy ideig a szűk völgyben haladtunk, ahol még hófoltok is megmaradtak, de aztán oldalirányba ki kellett kapaszkodni egy meredek gerincre. A kaptatón feljutást megnehezítette, hogy a levelek alatt csúszós sár lapult, Regina térde ki is készült a botladozástól. A gerinc feletti újabb csúszós kaptatót meglátva kénytelenek voltunk a visszafordulás mellett dönteni, hiába volt túrabotunk, a visszaút túl kockázatos lett volna. Óvatosságunknak külön lökést adott, hogy estére hivatalosak voltunk a híres Hartmann Béla féle ragulevesre, már pedig azt kár lett volna lekésni.
Móni még talált néhány természetes bonsait, amik nagyon aranyosak voltak, lefotózta, aztán szép óvatosan visszacsúszkáltunk a völgybe.

Ezüstfenyő

Ez már a hetedik telkibányai túránk, az első három alkalommal az Ezüstfenyő Hotelben szálltunk meg, majd átpártoltunk az Aranygombos Panzióhoz, mivel a hotel kezdte a romlás jeleit mutatni. Most Regina foglalta a szállást, így ismét az Ezüstfenyő került sorra. Előzetes aggodalmaink feleslegesek voltak, utolsó látogatásunk óta sokat javult a színvonal. Extra szolgáltatásként pedig ott dolgozik Bartók Józsi, a helyi ásványkalauz, akit már jó ideje ismerünk, de még nem volt alkalmunk egy hosszabb, jóízű beszélgetésre vele. Most záróra után végre leülhettünk egy sörre, és rendkívül élvezetes eszmecseréket folytattunk.

Józsi kimeríthetetlen adatbázis, ha a környékről van szó, rengeteg helyet ismer, de csak módjával faggattuk, hiszen ebből él, neki is kell, hogy maradjanak titkai. Rajtunk kívül csak egy osztrák család volt a szállóban, ők is gyűjtők, ráadásul a feleség magyar származású, és ő is beszállt a beszélgetésbe. Jó kis történetek röpködtek őrült hobbinkról, és jólesett egy-egy lelőhelyről úgy beszélni, hogy biztos lehetett az ember, hogy másnap nem fognak ott földmunkagéppel fosztogatni.

Jól éreztük magunkat, és lehet, hogy a soproni börzén ismét összejön a társaság.

A Gyepü-hegy

Tudjuk, hogy az egész Zemplén tele van a kvarc különböző változataival, mint hegyikristály, ametiszt, kalcedon vagy opál, egy napot mégis arra szántunk, hogy érces ásványokat keressünk, tudva hogy pár milliméternél nagyobbat nem találunk. A középkori bányászok a fáradtságos munkával kitermelt ércet olyan hihetetlen hatékonysággal válogatták, hogy szinte csak mikroszkópikus méretek maradtak. Ráadásul a bányászkodás pár száz éve folyt a területen, azóta csak pusztulnak a meddőhányók.

Mindannyian voltunk már a Fehér-hegyen, a Veresvíznél és a Kánya-hegyen, de a Gyepü-hegyi tárókat még nem kutattuk, úgy hogy most arra esett a választás. Háromfős kis csapatunk neki is indult reggel, hogy legyűrje az akadályokat. Az első próba már az út elején várt ránk, a Telkibányáról kivezető mellékutcában annyi lócitromon kellett átvergődni, mintha méneseket tereltek voltak erre. A Malom-hegyen vezető úton már csak a sártenger nehezítette a haladást, no meg az, hogy a sárban folydogáló patakból szép színes kalcedonok bukkantak ki időnként.

Több, mint egy óra alatt gyűrtük le az alig két kilométeres utat az első állomásig, a Helén-táróig. Regina és Móni nekiálltak keresgélni, addig elmentem felderíteni a környéket. Az András-táró feletti részen komoly horpamezőt találtam, de sajnos be volt kerítve, és nem kívántunk bemászni. Ezenfelül egy hatalmas horpahányó és friss ásás tűnt ígéretesnek. Felkerekedtünk, és először a friss ásást kutattuk meg. Az elkövetője hegyikristályt kereshetett, mást mi sem találtunk. A gödörfalból időnként termetes kristályok jöttek elő, meg néhány erősen kilúgozódott papírvékony telérkvarc darab.

Továbbmentünk a nagy horpabányához, amiről kiderült, hogy egy beszakadt akna, valószínűleg a Bajor-akna. Nagyon ígéretesnek tűnt, hogy azonnal rengeteg hatalmas sejtes-üreges kvarctömböt találtunk, amiket munkába is vettünk. Ércszemcsék nagyon ritkán kerültek elő, leginkább szfalerit és markazit, de egy agyagos darabon mm körüli fakósárga lemezkéket találtunk, ez pedig igen jó eséllyel arany. Az akna fölötti részen több ásásnyomot is találtunk, benne füstkvarc és ametiszt darabkákkal.

Leereszkedtünk ismét a Baglyas-völgybe és megkerestük az András- és a János-tárót. A két táró között a patakmeder mellett rengeteg a meddőkőzet, de csak ímmel-ámmal kutattunk, mivel az elöregedett, a patak által többször átmosott anyagban már nem reméltünk semmit. Móni azért talált valamit, ami leginkább szideritre, vagy dolomitra emlékeztetett, és mivel az ritkaság, így eltettük.

Visszaúton meg kellett állapítanunk, hogy a sár nem száradt semmit, sőt a kőzetrakományunk miatt még mélyebbre süllyedtünk.