monstone-blog

Rettenetes időhiányban szenvedünk, ezenfelül, ha van egy kis időnk, inkább megyünk valahová, így csak egy hónap csúszással folytatjuk a zempléni kirándulásunk beszámolóját. Ha így haladunk, nyár végére meg is lesz a hét nap leírása….

Aznapra a meteorológusok esőt jósoltak, ezért inkább több rövid túrát terveztünk be, hogyha tényleg esni kezd, közel legyünk a kocsihoz. Újhután kezdtünk, mivel tavaly a meleg miatt már nem volt kedvünk elmenni a Mária-kút felé. Regina átküldte nekünk a régi Lengyel-féle térképet a környékbeli jáspistelérekről, ami alapján be tudtuk azonosítani a legközelebbi telérraj helyét. Kényelmes dózerúton sétáltunk fel a völgy oldalában, ami sokáig csak a környéken szokásos riolittufát tárta fel, a völgyfőhöz közeledve azonban egyre több kalcedonos töredéket láttunk az úton. Aztán az út alatt pár méterre felbukkantak az első nagyobb tömbök is, mindjárt egy félmázsa körüli vörös, kékesszürke erekkel tarkított darab, mellette egy világosszürke tömb, aminek a felületén tűs rajzolatok látszódtak. Sikerült pár kisebb darabot lepattintani némi közelharc után, így nem kínoztuk tovább az egyre jobban gömbölyödő tömböket, inkább folytattuk tovább az utat felfelé.

Pár méterrel odébb az útbevágás tetején frissen szétvert tömb darabjai voltak összekészítve egy kupacba, amiből tisztán látszott, hogy valaki már megelőzött bennünket. Innentől már sok kalcedonos tömb hevert mindenfelé, de inkább továbbmentünk a vízválasztó felé, mert be akartuk határolni a területet. A dózerutat elhagyva még mindig találtunk kalcedonos darabokat, de a minőségük egyre silányabb lett, úgyhogy visszamentünk a Kül-Bánya rétig, oda, ahol a rétre bekötő út mellett a legszebb darabokat láttuk, de a kalapálás helyett a fotózást választottuk. Fotózás közben egy magányos kiránduló bukkant fel mellettünk, és érdeklődve figyelte, hogy mit művelünk, majd szóba is elegyedtünk. Bemutatkozáskor kissé ledöbbentünk: nem ismertük meg Korim Lacit, ahogy ő sem minket, pedig alig két éve találkoztunk. Beszélgettünk kb. 20 percet, aztán mindenki ment a dolgára, mi is elkezdtük a gyűjtögetést, mert szép és érdekes darabok voltak a környéken. Tűs aragonit utáni álalakok, amikben a tűk hossza meghaladta a 6-8 cm-t, kvarc utáni negatívok, kvarcüreges kalcedonok. Keveset gyűjtöttünk, mivel vágásra, csiszolásra nincs lehetőségünk, anélkül pedig nem igazán szépek az itteni példányok.

Második rövid túránk Tolcsvára vezetett, a Tolcsva és Erdőhorváti közötti Meleg-májra. Itt egyszer már jártunk, és volt pár szép példányunk, most meg akartuk nézni, változott-e a lelőhely, jöttek-e elő újabb anyagok. Akkoriban Erdőhorváti felől mentünk, de a Tolcsva-patakon való átkelés kissé zűrös volt, ezért mentünk most a hosszabb úton.

A lelőhelyként funkcionáló földúton most rengeteg anyag hevert, és a partoldalból folyamatosan potyognak ki a vöröses kalcedon tömbök. Akadtak bőven zöldes és okkerszínű kusza rajzolatos példányok is, amik nagyító alatt nagyon mutatósak tudnak lenni. Csak kisebb darabokat szedtünk a tonnaszám heverő kövekből, inkább a sokféleségre mentünk rá. Visszafelé a domb lábánál vezető úton mentünk, és nagyon megbántuk, mivel a néhai földút zsombékos mocsárrá változott, így az út kétszer annyi ideig tartott, mintha a dombon keresztül mentünk volna.

Tokajba még elmentünk, de már csak borért, aztán visszamentünk a szállásra. A jósolt esőből egy csepp sem esett, ennyit a meteorológusokról.

Múlt ősszel jót kirándultunk az Amadé-várnál, most a Gönci-patak másik oldalát szemeltük ki, amit Fenyő-kő oldalnak hívnak. Telkibányáról indultunk fel a Tér-hegy irányába, mivel arrafelé régebben szép riolit habláva gömböket találtunk, itt akartunk helyszíni fotókat készíteni, esetleg eltenni egy ilyen szferoidot, mivel csak egy darabunk volt otthon, és szerettünk volna még egyet.

A Fenyő-kő oldalra vezető erdészeti útról csak egy kis kitérő felfelé a hablávás rész, gyorsan odaértünk. A fő feltárás egy mélyút kanyarjában volt, azt sajnos betemette a sár, de az út két oldalán szép dudoros, félgömbös hablávákat tudtunk fotózni. Az igazi, gömb alakú darabokból sajnos csak sérültet találtunk, a többi valószínűleg legurult egy meredek oldalvölgybe, ahová nem akartunk utánuk menni. Visszaereszkedtünk a dózerútra, és folytattuk a túrát, de az első kanyarban ott feküdt az úton egy 12 cm átmérőjű gömb. Sajnos ez is törött volt, de a belseje üreges, így kiderült, hogy belülről hialit és kalcedon borítja az üreg falát. Ilyet eddig nem találtunk, így a hátizsákba vándorolt meglehetős súlya ellenére.

Végre kipipálhattuk a gömböc projektet, és ráfordultunk a Fenyő-kő oldalra. Tulajdonképpen csak túrázni jöttünk ide, bár előtte azért megnéztük a geológiai térképet, és változatosnak ígérkezett, na és az ásványgyűjtésre beállt szemünk mindig a köveket pásztázta. Az út vízszintesen, kényelmesen haladt a hegyoldalban, miközben andezit, riolittufa, kovás-opálos anyagok váltakoztak, akár egy geológiai tanösvényen. Találtunk opálokat, bár szépnek nem nevezném őket, meg egy kalcedonos habláva telért is. A tervünk szerint ott akartunk leereszkedni a völgybe, ahol a turistatérkép egy sziklát jelzett, ez a “szikla” azonban nagyon meglepett minket. Hogy a fenébe lehet, hogy még nevet sem kapott? Pados elválású andezittornyok állnak a hegyoldalon, az egyik tetején termetes ingókővel, magasságuk kb. 6-10 méter körüli. A fák miatt sajnos nem lehet fotón visszaadni a látványt, inkább csak egy-egy részlet fotózható.

Mivel már közel jártunk a fokozottan védett részhez, le kellett ereszkednünk a Gönci-patak völgyébe, és visszafelé vettük az irányt. Az erdészház után pár száz méterrel egyszer csak egy 30 cm-es, karfiolra emlékeztető habláva gömb kandikált ki az útmenti avarból. Ez nem lehet igaz! Mekkora lesz a következő, talán méteres, vagy nagyobb? Hazavinni nem akartuk, és mivel már tele volt repedésekkel, így kalapács alá került. Kívül feketés-perlites, belül vörösbarna, legbelül pedig kalcedonnal bélelt üreg. Lefotóztuk, aztán visszatettük a helyére.

Később még megnéztük a Fenyő-kő oldal alsó részén álló sziklatornyokat, amik a fák miatt csak alulról láthatók, pedig egyébként vetekednek az ósva-völgyi Kutyaszorító szikláival. A Potács-ház érintésével visszagyalogoltunk Telkibányára, és megfelelően elégedettek voltunk a mai élménygazdag napunkkal.

Újra áprilisi nyaralás, és persze újra Zemplén. De előtte még ellátogattunk a soproni ásványbörzére, ahol Bartók Józsival megbeszéltünk egy telkibányai találkozót. Felajánlotta, hogy nézzük meg a Mária-bányát, és mivel az ember nem gyakran jár középkori bányákban, örömmel vettük az ötletét.

Másnap indultunk a nagy útra, de közben még beterveztünk egy mátrai túrát is. A múltkori Asztag-kő, Üstök-fő kirándulásból kimaradt egy távolabbi rész, a Monostor-patak völgye, ahol a szakirodalom magas higany indikációt mutat. Ezt akartuk a helyszínen is megnézni, hátha sikerül valamennyi cinnabaritot felfedezni.

A Cserkő-bányától gyalog indulva kerestünk bejáratot a völgybe, ami nem volt olyan egyszerű, de a kezdeti nehézségek után a patak völgye már könnyebben járhatónak bizonyult. Valamikor a múlt században itt még egy kisvasút üzemelt, főként erdészeti termékeket szállítva, a vonal egészen Bagolyirtás alá ki volt építve. Most már csak a maradványaira bukkantunk, látszanak még a vasúti töltés nyomai, és a sok kis híd romja, amiken keresztül keresztül-kasul átszelte a a vonat a patakot.

A patakot követve igyekeztünk elérni azt a részt, ahol a régi mintavételi helyet sejtettük, és közben persze nézegettük az útba eső köveket is. Bele is ütköztünk néhány színes, kalcedonos anyagba, ami nagyon hasonlított a Cserkő bányában találhatóra, de nagyon sokon már barittáblák ültek, mintha a két bánya anyaga itt keveredne. Néhány száz méter után másfajta, világosabb kőzet váltotta az addigi andezitet, itt már jobban körülnéztünk. Egyre több baritot láttunk, ahogy felmásztunk a völgy oldalán, messzebb pedig megpillantottunk egy dombocskát, ami akár gejzírkúp is lehetett volna. Közelről persze kiderült, hogy nem az, hanem egy apró meddőhányó, ami egy táróféleség maradványa mellett van. Higanynak nyomát sem találtuk, csak barit, és apró kvarcok. Innen már inkább a gerincen vezető utak egyikén mentünk tovább, amíg nem kereszteztünk egy nyiladékot, amivel a régi mintavételi helyek párhuzamosan futnak. Meg is találtuk az egyik régi gödör nyomát, és kutatgattunk mellette, de a kívánt cinóberszín csak nem bukkant fel, pedig itt mérték a legnagyobb koncentrációt valaha. A környéken kovás anyagban voltak azért gyanús foltok, de csalódást keltő mértékben.

Visszaindultunk a gerincen, és útközben még belefutottunk egy erősen baritos foltba, ahol akár 5 cm-t is elérő vastagtáblás baritokból álló koloncok hevertek szanaszét az erdőben. Sajnos a minőségük nem gyűjteményi, de félsikerként elkönyvelhetjük, hogy a cinnabaritból, ha a “cinna” nem is, de legalább a barit meglett 🙂

A márciusi hosszú hétvége második napján csak egy Úrkút környéki kószálást terveztünk, tekintettel az erős szélre, meg a náthára. Természetesen a mangánbányák meddőhányóit kívántuk felkeresni, mivel a gyűjteményünk innen elég hiányos. A Köves-táblán kezdtünk, pontosabban a Köves-tábla és a mangánbánya közötti névtelen gerincen. A faluból felbaktattunk az iszaptározó gátjáig, ott jobbra fordulva, máris régi meddőhányók nyomait találtuk, amiket már benőtt a fű. Lejjebb, a bánya irányában azonban kőkupacokat láttunk, úgyhogy lefelé indultunk. A kupacok többsége bontási törmeléknek bizonyult, de találtunk meddőkupacokat is, amiket átnéztünk, de különösebb dolgokat nem találtunk. Még lejjebb viszont igazi friss bányászati anyag várt ránk. Javarészt vörös jura mészkő, de akadt benne néhány érces darab is.

Szép piroluzitot és manganitot találtunk, és egy kis rodokrozitot is, úgyhogy igencsak elégedettek voltunk a szerencsénkkel. El is döntöttük, hogy a többi környékbeli meddőhányóhoz nem is megyünk el, mert ott már csak a maradék maradékát kapirgálhatnánk. Rövid tanakodás után megegyeztünk, a kistárkánypusztai volt bauxitkülfejtésre megyünk, ahol 4 éve voltunk utoljára.

A bánya hatalmas meddőhegyét Nyírespuszta felől közelítettük meg, és amikor kiszálltunk a kocsiból, úgy gondoltuk hogy nem leszünk sokáig, mert keményen fújt a szél, és kezdett beborulni az ég. Ásványokat kerestünk, de végül egy jóízű dögözéssé fajult a dolog. (Gyengébbek kedvéért: dögözésnek az ősmaradványok gyűjtését nevezik az ásványosok) Régebben is találtunk szép dögöket de nem igazán foglalkoztunk velük. Most azonban folyamatosan akadtak kezünkbe olyan darabok, amiket még eddig soha nem találtunk. Csigáink eddig is voltak innen, de most korallok és kagylók kerültek elénk, szép, teljes példányok, felületükön ásványokkal. A befogadó kőzet különlegessége, hogy egyenletes szövetű, és a bennük kalcittá alakult  maradványok jól elválnak tőle, így gyakorlatilag mindig szerencsésen törnek, bátran lehet kalapálni.

Jól elvoltunk, pedig a több hektáros meddőhányónak csak egy 10x 30 méteres szakaszán matattunk. Még ott is hagytunk bőven, mivel ez nekünk csak melléktermék.

Azt hittem, szétvet a méreg, amikor a négynapos hétvége előtti péntek délután megfájdult a torkom, és elöntött a nátha. Nem baj, nem influenza, tehát megyünk kirándulni!

A Kapolcs melletti Bondoró-hegyre indultunk, ahol már többször is jártunk, de egy fotónk sem maradt meg. Dióhéjban összefoglalva, amit a Bondoró-hegyről tudni kell: A vulkáni működés három részre bontható. Először egy Maar-típusú kráter alakult ki, ami akkor jön létre, ha  a feltörő láva nagy mennyiségű vízzel (talajvíz, tó stb) érintkezve felrobban, krátert alakítva ki, amiből az ezt követő robbanások tufagyűrűt hoznak létre. Ezt követte a bazaltömlés, ami kitöltötte a krátert, lapos platót alakítva ki a tetején. A befejező szakasz egy ún. Stromboli-típusú kitörés volt, ami egy lávabombákból és salakból álló fröccskúpot hozott létre a plató tetején, közepén a kráterrel.

A térképen jól kivehető a Bondoró-hegy és az Áldozó-tető alkotta gyűrű, amit egy mély vízmosás szakít meg a keleti oldalon, megakadályozva egy krátertó kialakulását, vagy éppen egy ősrégi krátertó sorozatos kiöntései hozták létre.

Az Ilona-malomnál álltunk meg, és egyenesen az Áldozó-tető felé indultunk. A Katakő-árkot választottuk ki a felkapaszkodásra, mivel a neve szimpatikus volt. Felfelé menet nézegettük a bazalttömböket, sok nagy olivines zárványt és meglepő mennyiségű kifehéredett üvegopált találtunk. Az árok tetején aztán nagyon meglepődtünk, mivel a térkép semmit sem jelzett, de mégis egy festői sziklaképződmény állta utunkat. Ez lenne a Katakő? Azóta sem találtunk semmi említést róla, pedig nemcsak látványos, de nagyon beszédes is. Ami itt látható, az az első kitörés által létrehozott Maar-kráter peremének egy darabja. A robbanások által kiszórt különböző finomságú és keménységű lapilli-, tufa-, és hamurétegeket a szél kikezdte, ezáltal jól láthatóvá tette a rétegeket, és azok dőlését. A sziklák fölött pár méterre még látható az alig fél méter vastag bazalttakaró nyoma, ami egy ideig védte a képződményt az eróziótól, de mára letöredezett, darabjai lejtőtörmelékké alakultak. Lenyűgöző, de egyben furcsa is, hogy egy fia említést sem találtunk róla.

Tovább vezető utunk bozótharccá fajult, mivel az eddig vezető utat sarjerdő nőtte be. Kiverekedtük magunkat a platón lévő szántóföldre, aminek a szélén a jelzett út vezet. Az utat beszántották, úgyhogy bozót után sár….

Az Áldozó-tetőn rengeteg a vulkáni bomba maradvány, de nagyon nehéz szépeket találni. Az itteni bombákról számos cikk jelent meg, illetve könyvben is említik, nem csoda tehát, hogy évtizedek alatt a szebb darabokat már elhordták. Kis szerencsével még akad néhány, azokat lefotóztuk, és otthagytuk.

Visszafelé a Pokol-lik barlangnál ereszkedtünk le, ami meglehetősen közismert. A barlang úgy alakult ki, hogy a bazalttakaró széle függőlegesen megrepedt, a letört darab alja pedig elmozdult a lejtőn, így alakult ki a háromszög alakú keresztmetszet.

Késő délután még beugrottunk a Haláp-hegyre, mert úgy éreztük, hogy legutóbb még ott felejtettünk pár ásványt. A viharossá fokozódó déli szél azonban telibe talált minket a hegytetőn, nem volt túl élvezetes.

Hétvégén ismét tavasz volt a télben, tehát menni kellett. Ásványt gyűjteni nem akartunk, mert a legutóbbi gyűjtések példányai még több kupacban éktelenkednek a lakás több pontján.

A Balaton-felvidékre indultunk, ezen belül is Monostorapáti környékére. Itt található – a nem túl magas Kopácsi-hegy tetején – az ország egyetlen (időszakos) krátertava, a Füzes-tó. A Kopácsi-hegy egy Stromboli típusú vulkáni salakkúp viszonylag ép maradványa, a balaton-felvidéki vulkánok legfiatalabb tagja. Mintegy 2,6 millió évvel ezelőtt működött, látványos tűzijáték keretében rengeteg vulkáni bombát és salakot dobált ki magából, ebből építve fel a gyűrű alakú hegyet, közepén a kráterrel.

Autóval jól megközelíthető a hegy, innen tíz perces séta a krátertó. Hát nem egy nagy durranás, bár ezt tudtuk előre. Most legalább “rengeteg” víz volt benne, de a sok fa miatt inkább egy vizesebb mocsárra hasonlított. Megnéztük, aztán mentünk is tovább, fel a kráter peremére, hogy vulkáni bombákat keressünk. A perem külső oldalán meg is találtuk őket, és némelyik minden várakozásunkat felülmúlta. Gyönyörű vöröses orsóbombákat találtunk, két végükön a csavarodott farkinca maradványaival. A becsapódástól kissé ellapultak, és bizonyos szögből mókás kalapra emlékeztettek. El voltunk bűvölve, aztán erőt vettünk magunkon, és nem hoztuk el mindet, inkább fotóztunk. Egy kisebb darab azért becsúszott a hátizsákba…

A hegy egy óra alatt könnyen bejárható, a maradék időt a szemközti oldalon lévő “kissé” nagyobb Boncsos-tetőre szántuk. A legrövidebb “utat” választottuk, egy meredek oldalvölgyben időnként négykézláb, vissza-vissza csúszva, helyenként kőfolyásokon botorkálva felkúsztunk a gerincre, ahol aztán semmi érdekeset nem találtunk. De legalább mászóizmainkat karbantartottuk, és nem olyan punnyadtan indulunk neki a tavasznak.