monstone-blog

Nyíri,Bózsva

Erre a napra merészen két helyszínt is terveztünk, ahol eddig még egyikünk sem járt. Első célpontunk Nyíri volt, itt több lelőhely is van, de minket igazából csak az érdekelt, ahol az aragonit utáni álalakokat lehet találni. Az aragonit eredeti hatszöges, oszlopos alakját megtartva szép színes kalcedonok alakultak ki, némi opállal kombinálva. A szakirodalomból tudtuk, hogy merrefelé kell keresni, de előző nap Bartók Józsi besegített, hogy kb. 100 m pontossággal rátaláljunk.

Hideg, szürke időben indultunk fel a hegyre, egy cuppogós, puha sárral borított földúton, azután még az eső is eleredt. Nem voltunk valami fényes hangulatban, de szép lassan felmásztunk a hegyre, és ahol már úgy gondoltuk, hogy közel vagyunk a lelőhelyhez, megálltunk, és én elindultam a bozótba felderítésre. Viszonylag hamar találtam két nagy, sáros gödröt, mellette szétdobált kövekkel, úgyhogy elindultam visszafelé, ahol Mónit és Reginát hagytam, de nem volt ott senki. Száz méterrel lejjebb találtam rájuk, ahol már javában aprítottak egy kupac követ. Színes, de nagyon tömör kalcedonok voltak, semmi különlegesség, így gyorsan áttelepültünk a gödrökhöz. Már az első kézbe vett kődarabon ott virítottak az aragonit oszlopocskák, ráadásul mintegy varázsütésre a nap is kisütött, így visszatért a kedvünk is. Elsőre nem tűnt soknak a kidobált kőmennyiség, de hamar rájöttünk, hogy a tél ellenére magas fű alatt még rengeteg anyag van, csak ki kell tapogatni. Kapitális példányokat persze így nem lehet találni, de érdekes részleteket tartalmazó darabokból így is annyit találtunk, hogy alig bírtuk lecipelni.

A második célpontunkról már nem voltak ilyen pontos információink, csak annyit tudtunk, hogy Bózsva és Telkibánya között a Fekete-hegyen, valahol a Kis-Fekete-hegy magasságában opálokat lehet találni. Térkép alapján kocsival a bózsvai Szuha Panzióig mentünk, de útközben kénytelenek voltunk megállni fotózni, mivel a falu és a panzió közti kis műutat igencsak látványos riolittufába mélyítették. A parkolótól gyalog indultunk az Emberkőt érintve a Fekete-hegy felé. Egy ideig a szűk völgyben haladtunk, ahol még hófoltok is megmaradtak, de aztán oldalirányba ki kellett kapaszkodni egy meredek gerincre. A kaptatón feljutást megnehezítette, hogy a levelek alatt csúszós sár lapult, Regina térde ki is készült a botladozástól. A gerinc feletti újabb csúszós kaptatót meglátva kénytelenek voltunk a visszafordulás mellett dönteni, hiába volt túrabotunk, a visszaút túl kockázatos lett volna. Óvatosságunknak külön lökést adott, hogy estére hivatalosak voltunk a híres Hartmann Béla féle ragulevesre, már pedig azt kár lett volna lekésni.
Móni még talált néhány természetes bonsait, amik nagyon aranyosak voltak, lefotózta, aztán szép óvatosan visszacsúszkáltunk a völgybe.

Ezüstfenyő

Ez már a hetedik telkibányai túránk, az első három alkalommal az Ezüstfenyő Hotelben szálltunk meg, majd átpártoltunk az Aranygombos Panzióhoz, mivel a hotel kezdte a romlás jeleit mutatni. Most Regina foglalta a szállást, így ismét az Ezüstfenyő került sorra. Előzetes aggodalmaink feleslegesek voltak, utolsó látogatásunk óta sokat javult a színvonal. Extra szolgáltatásként pedig ott dolgozik Bartók Józsi, a helyi ásványkalauz, akit már jó ideje ismerünk, de még nem volt alkalmunk egy hosszabb, jóízű beszélgetésre vele. Most záróra után végre leülhettünk egy sörre, és rendkívül élvezetes eszmecseréket folytattunk.

Józsi kimeríthetetlen adatbázis, ha a környékről van szó, rengeteg helyet ismer, de csak módjával faggattuk, hiszen ebből él, neki is kell, hogy maradjanak titkai. Rajtunk kívül csak egy osztrák család volt a szállóban, ők is gyűjtők, ráadásul a feleség magyar származású, és ő is beszállt a beszélgetésbe. Jó kis történetek röpködtek őrült hobbinkról, és jólesett egy-egy lelőhelyről úgy beszélni, hogy biztos lehetett az ember, hogy másnap nem fognak ott földmunkagéppel fosztogatni.

Jól éreztük magunkat, és lehet, hogy a soproni börzén ismét összejön a társaság.

A Gyepü-hegy

Tudjuk, hogy az egész Zemplén tele van a kvarc különböző változataival, mint hegyikristály, ametiszt, kalcedon vagy opál, egy napot mégis arra szántunk, hogy érces ásványokat keressünk, tudva hogy pár milliméternél nagyobbat nem találunk. A középkori bányászok a fáradtságos munkával kitermelt ércet olyan hihetetlen hatékonysággal válogatták, hogy szinte csak mikroszkópikus méretek maradtak. Ráadásul a bányászkodás pár száz éve folyt a területen, azóta csak pusztulnak a meddőhányók.

Mindannyian voltunk már a Fehér-hegyen, a Veresvíznél és a Kánya-hegyen, de a Gyepü-hegyi tárókat még nem kutattuk, úgy hogy most arra esett a választás. Háromfős kis csapatunk neki is indult reggel, hogy legyűrje az akadályokat. Az első próba már az út elején várt ránk, a Telkibányáról kivezető mellékutcában annyi lócitromon kellett átvergődni, mintha méneseket tereltek voltak erre. A Malom-hegyen vezető úton már csak a sártenger nehezítette a haladást, no meg az, hogy a sárban folydogáló patakból szép színes kalcedonok bukkantak ki időnként.

Több, mint egy óra alatt gyűrtük le az alig két kilométeres utat az első állomásig, a Helén-táróig. Regina és Móni nekiálltak keresgélni, addig elmentem felderíteni a környéket. Az András-táró feletti részen komoly horpamezőt találtam, de sajnos be volt kerítve, és nem kívántunk bemászni. Ezenfelül egy hatalmas horpahányó és friss ásás tűnt ígéretesnek. Felkerekedtünk, és először a friss ásást kutattuk meg. Az elkövetője hegyikristályt kereshetett, mást mi sem találtunk. A gödörfalból időnként termetes kristályok jöttek elő, meg néhány erősen kilúgozódott papírvékony telérkvarc darab.

Továbbmentünk a nagy horpabányához, amiről kiderült, hogy egy beszakadt akna, valószínűleg a Bajor-akna. Nagyon ígéretesnek tűnt, hogy azonnal rengeteg hatalmas sejtes-üreges kvarctömböt találtunk, amiket munkába is vettünk. Ércszemcsék nagyon ritkán kerültek elő, leginkább szfalerit és markazit, de egy agyagos darabon mm körüli fakósárga lemezkéket találtunk, ez pedig igen jó eséllyel arany. Az akna fölötti részen több ásásnyomot is találtunk, benne füstkvarc és ametiszt darabkákkal.

Leereszkedtünk ismét a Baglyas-völgybe és megkerestük az András- és a János-tárót. A két táró között a patakmeder mellett rengeteg a meddőkőzet, de csak ímmel-ámmal kutattunk, mivel az elöregedett, a patak által többször átmosott anyagban már nem reméltünk semmit. Móni azért talált valamit, ami leginkább szideritre, vagy dolomitra emlékeztetett, és mivel az ritkaság, így eltettük.

Visszaúton meg kellett állapítanunk, hogy a sár nem száradt semmit, sőt a kőzetrakományunk miatt még mélyebbre süllyedtünk.

A miskolci ásványbörze

Blogírás közben kopog a havaseső az ablakon, így utólag is elég bizarrnak tűnik, hogy március elejére időzítettük az idei első többnapos nyaralásunkat ásványgyűjtést. Ahogy közeledett az időpont, úgy bűvöltük az időjárás jelentéseket, hogy legalább a hó olvadjon el (ez sikerült is), azután nekiindultunk a Reginával közösen szervezett útnak.
Első állomás a miskolci ásványbörze volt, tulajdonképpen ehhez igazítottuk az egész utat. Az ország legnagyobb börzéje híven tükrözi a mára kialakult trendet, itt is túl sok helyet foglaltak a témához csak lazán kapcsolódó ékszerek és egyéb zizik.

Az ok, hogy mégis bementünk az volt, hogy a kevés valódi magyar gyűjtő mind eljön erre a börzére, nem beszélve a Hermann Ottó Múzeumról és a MÁFI-ról. Az elején mindjárt jól be is vásároltunk, na nem ásványokat, hanem könyveket. A MÁFI standján remek könyveket és földtani térképeket lehetett venni, egy tízesünk bánta, és még nagyon sokat költhettünk volna. Ezután már gyorsan végeztünk, mivel olyan hatalmasra duzzadt a tömeg, hogy gyakorlatilag lehetetlenné tette a nyugodt nézelődést. Ha megálltunk egy asztalnál, rögtön akadt néhány ember, aki elénk furakodott és már csak hátakat láttunk. Az ásványgyűjtés nem a tömegjelenetekről szól, így szedtük a sátorfánkat, és irány az erdő.

Telkibányán éppen csak kipakoltunk a szálláson, és már indultunk is gyűjteni. Szinte hagyománynak számít, hogy az első délutánt a Gordon-bércnél töltjük, mivel sötétedésig kevés az idő, ez a hely pedig pedig közel van az úthoz. Elszenesedett fákból képződött fekete opál és szép zárványos kvarcok vannak a helyen, és mindig tartogat meglepetéseket. Regina még nem volt itt, így jól megpakolta magát, mi csak módjával gyűjtögettünk, de bemelegítésnek mindenképpen jó volt.

Igen, ez is érdekesebb télen, még a nehezen csiholt tűznek is jobban örül ilyenkor az ember. Évek óta minden télen kizarándokolunk egyszer az erdőbe, mindössze ki kell várni, amíg némi hótakaró emeli a hangulatot. Idén ez múlt hétvégén következett be először Sopronban, így nem is vártunk tovább, hiszen ez a mintegy 6-8 cm-s hó félő, hogy nem csak az első, hanem egyben az utolsó is.

Villámgyorsan beszereztük hát a hozzávalókat: húsos kolozsvári szalonna, hagyma, némi parasztkolbász, és egy piros színű paprika, hogy szép is legyen a nyárs, ne csak finom. Mi ugyanis nem a zsírszalonna izzasztó irányvonalba tartozunk, többre értékeljük a rablóhússzerű változatot. Már csak némi pálinkát kellett kölcsönkérni, bepakolni a hátizsákba, és irány az erdő.

Pár perc múlva már el is értük a Deák-kúti utat, és hamarosan már erdőben folytathattuk utunkat. A kőfejtőtől a felső utat választottuk (sárga jelzés), így egyben leküzdöttük a nem túl nagy szintemelkedést, és innen már kényelmesen lehetett sétálni a Károly-kilátó parkolójáig. Még néhány száz méter, és már célnál is voltunk, a Pedagógus-forrás melletti tűzrakóhelynél. A neheze csak ezután kezdődött, ki kellett szabadítani a hó alól a tűzrakót, majd valamennyi havas faág összegyűjtése után nekilátni a tűzgyújtásnak.  Némi szerencsétlenkedés után bevetettük a titkos fegyvert, a pálinkát is, de nagyon úgy nézett ki, most az egyszer még ez sem válik be ( de kölcsönpálinkának ne nézd a fokát). Már majdnem hagytuk az egészet, amikor valami csoda folytán lángra kapott egy vastagabb ág is, innen pedig ment minden, mint a karikacsapás.
Hamarosan lett is annyi parazsunk, hogy nekiláthattunk a sütögetésnek, majd 10 perc múlva az is kiderült, nagyon elszámítottuk magunkat, a jó levegő, a hideg és a hosszan elnyúló tűzgyújtás hatására olyan éhesek lettünk, hogy fejenként több nyársat is képesek lettünk volna betermelni. De nem volt mit tenni, havat lapátoltunk a tűzre, és elindultunk a hazafelé tartó, kb. 3 km-es úton.

Vasárnap reggel úgy döntöttünk, most van itt az ideje folytatni a tavasszal elkezdett Tihany-fotózást. Eléggé ki voltunk már éhezve egy rendes kirándulásra, így nem rettentett el a reggeli sűrű köd és a mínuszok, bíztunk a szerencsénkben és az időjárás előrejelzésben, nekivágtunk. Némileg ugyan elbizonytalanodtunk, amikor a 8-as úton elhúzva a Somló-hegy mellett, nem láttunk belőle semmit, de már nem lett volna értelme visszafordulni.

Tihanyban persze sűrű köd és zúzmara fogadott, és ez annyiban okozott gondot, hogy első célpontunkról, a Fehér-partról csak annyit tudtunk, hogy “kivillan” a fehér sziklafal a meredek hegyoldalon. Ilyen ködben persze nem villogott semmi, így leparkoltunk és gyalog folytattuk a keresést. Addig meregettük a szemünket, míg elég gyanúsnak találtunk egy foltot, és próba-szerencse alapon nekiindultunk a meredek, jeges hegyoldalnak. Először a feltárás legszélső pontját találtuk meg, ahol már a vulkanizmus nyomait is látni, és a fal tetejét gejzirit borítja. De tovább kellett botorkálnunk a ködben, mire a valódi 30-40 m magas falakra rátaláltunk, és végre el tudtuk készíteni a kívánt fotókat. Fotózni kissé nehézkes volt, mivel a múltkori ónos eső itt még nem olvadt el, és mihelyt ki akartunk lépni a fák közül, hogy ne lógjanak be az ágak a képbe, máris visszacsúsztunk. A sokadik visszacsúszás meg egy kiadós seggreesés után egy fába kapaszkodva sikerült pár képet csinálni.

Fehér-part: a védett természetes feltárást a Pannon-tenger üledékei alkotják, a kilátszó 30-40 m magas falak kb. 8 millió éve keletkeztek. A bennük található fosszíliák (főként kagylók) alapján követhető a tenger kiédesedésének folyamata, és az endemikus (helyben kialakult) fajok evolúciója is. A falakban látható rétegződések az időnkénti szárazra kerülés nyomai. A híres tihanyi kecskeköröm a mélyebb, omladékkal borított rétegekben található, felszínen már alig találni.

A Barátlakásoknál úgy gondoltuk, könnyebb lesz a dolgunk, hiszen oda kitaposott ösvény vezet. Nem is volt gond a Ciprián-forrásig, de utána minél feljebb mentünk, annál vastagabb jégpáncél borította az ösvényt, fenn a Barátlakásoknál pedig már kifejezetten figyelni kellett, mivel a legkisebb lejtőn is azonnal megindultunk lefelé. Így nem tudtunk benézni minden rejtett zugba, ennek ellenére nem bántuk meg, hogy idejöttünk, a hely zúzmarásan, ködösen is lenyűgöző, és még a hangulata is rejtelmesebb, középkoribb, mint nyáron.
(Tihany leírása a honlapon)

Hazafelé a Tapolcai-medence felé kerültünk, hátha ott kibukkan a nap, de mintha ledózerolták volna az összes tanúhegyet! Egyedül a sümegi Várhegy lábából látszott ki néhány méter, a teteje eltűnt valami visszataszító szürkésfehér masszában.