monstone-blog

A börze másnapján korán indultunk, hogy útközben felvegyük Reginát és Kónya Petit a bobai vasútállomáson (aki nem tudná, hol van Boba, keresse Nagypirit és Kispirit mellett), és már mentünk is Bazsiba, ahova végre volt engedélyünk. Ásványaink eddig is voltak innen, de engedély híján csak a bejárat melletti meddőn gyűjthettünk, ahol mindig meglátogatott minket a bánya kb. 25 cm magas őrkutyája. Kis termete ellenére nagy kutyákat megszégyenítő módon tudott ugatni, de egyébként nagyon barátságos volt. Mindig szégyelltük, hogy nem volt nálunk valami finomság, így most egy pár virslivel felszerelkezve érkeztünk.

A régi kutya helyett azonban egy még kisebb eb fogadott minket, aki azonnal hanyatt vetette magát, hogy kiköveteljen egy kis vakargatást. Az őr aztán elmondta, hogy a régi kutyát eltiporták a gépek – sajnos ez gyakori a bányákban. Gyorsan bemutattunk egy virslit a kutyának, de nem volt igazán kiéhezve, mert azonnal eldugta az egyik kőkupacba, aztán jött velünk gyűjteni. Lehet, hogy azért olyan rosszak az utak, mert a kőzúzalékban virslik is vannak?

A kutyus többé-kevésbé végig velünk jött, időnként szinte függőleges falakon is fel-le közlekedett, láthatóan otthon volt a bányában. Időnként azonban úgy döntött, hogy nekünk nem a kövekkel, hanem vele kellene foglalkoznunk, ilyenkor bebújt a lábunk közé, megugatta a kalapácsot és vakartatta magát. Az ember békésen, elmélyülten kalapálgat a kőkupac tetején, egyszer csak valami kicsi, szőrös állat átnyomakodik a feneke alatt, hát el lehet képzelni, hogy majdnem leestünk a kövekről a csiklandós meglepetés miatt.

Közben azért gyűltek az ásványok, a szép kék üregekben főleg aragonitot, kalcitot és phillipsitet találtunk. A bányára jellemző 5-6 cm-es rózsaszínű aragonitok sajnos a nagyméretű kőtömbök üregeiben lapultak, és mire az üreget tartalmazó kődarabot leválasztottuk, az összes kristály kipotyogott. Mivel éppen most frissítettünk ásványfotókat, az új gyűjtés eredménye csak később lesz látható, de addig is egy kis ízelítő az első fotókból. Aztán júniusban még egyszer idelátogatunk, akkor a TIT-es csapattal együtt.

Bár egy éve úgy döntöttünk, hogy nem megyünk többet a soproni ásványbörzére, múlt szombaton mégis benéztünk. Ez nagyrészt a múltkori telkibányai túrának köszönhető, akkor beszéltünk meg találkozót Bartók Józsival ( aki itt szervező) , és az ott megismert osztrák ásványgyűjtőkkel is. Nem is csalódtunk, a legutóbb látott börze óta kicsit javult a helyzet, bár kevesebb kiállító volt, de minőségibb. Legtöbbet a pécsi Manó asztalánál időztünk, akinek rengeteg magyar mikroásványa volt, mind ritkaság.

Közben, ígéretükhöz híven, megérkeztek a Telkibányán megismert osztrákok is, és a kezünkbe nyomtak egy marék követ, amit a közeli Paulibergen gyűjtöttek. Csak otthon néztük meg, mit is kaptunk, így aztán nem is tudtuk nekik igazán megköszönni a mikrocsodákat. Egy hónap múlva mi is megyünk a Paulibergre, talán akkor újra találkozunk. A sok ritkaságból csak néhányat tudtunk meghatározni, úgyhogy egyenlőre csak egy kis ízelítőt tudunk mutatni. Pünkösdkor viszont a TIT-esekkel és a Máfi-s Kónya Petivel felszerelve megyünk a Paulibergre, Peti pedig biztos bevizsgálja majd a gyűjtött anyagot, így már többet fogunk tudni.

Húsvétra végre Sopronba is eljutott a tavasz. Az előző hétvégén még alig láttunk levélkezdeményeket, most meg hirtelen minden kizöldült, rengeteg a virág, és ilyenkor derül ki az is, milyen sok az elvadult cseresznyefa az erdőben.

Hétvégén nem is csináltunk mást, mint jártuk az erdőt és fotóztuk a természet éledését. Voltunk a Károly-kilátónál, tettünk egy hosszú túrát a Hidegvíz-völgyben az Urak Asztaláig, és végre kijutottunk a határállomáshoz közeli Ottó- és Ferenc-barlangba. Idén először “legelhettünk” egy kis madársóskát, észrevettük, hogy hamarosan virágzik a gyöngyvirág is, a nagy meleg miatt pedig kifejezetten örültünk a barlangok hűvösének.

Most egyszerűen csak élveztük a tavaszi napsütést, a könnyű kirándulásokat, a hétvégétől úgyis beindul az ásványos élet, Sopronban ásványbörze lesz, vasárnap pedig egy kőkemény gyűjtésen veszünk részt.

És akkor most vissza az időben, mivel a telkibányai túra előtt egy héttel voltunk egy tavaszváró kiránduláson is, de a készülődés közben elsikkadt a blogbeírás.

Sopronban még volt néhány centi hó, de tudtuk, hogy máshol már elolvadt, nekünk pedig nagyon hiányzott a szabad levegő és a mozgás. A legközelebbi hómentes hegy a Ság-hegy volt, de azért is erre esett a választás, mivel legutóbbi ottjártunkkor nem sikerültek tökéletesen a fotóink, és egyébként is nagyon kellemes és érdekes hely.

A fotózáshoz most sem voltak ideálisak a fényviszonyok, de miután kisütött a nap, mégis sikerült néhány minőségibb fotót összehozni. Most jutott arra is időnk, hogy a tanösvény legrejtettebb (és nem igazán jelzett) zugát is bejárjuk, így további érdekes dolgokat találtunk. Jelzés tényleg nincs sok, egyszerűen csak mindenhova be kell menni, ahol vaskorlátot lehet látni, ahol pedig csak kitaposott ösvény van, ott bármi lehet: vagy bio-wc vagy egy további érdekesség. Levadásztuk az összes volt kürtőmaradványt, felmásztunk mindenhová, ahová lehetett, tanulmányoztuk a régi kitörések nyomait, miközben képzelőerőnk is alaposan beindult.  De most nem is a hegy történetéről akarok írni, azt fedezze fel mindenki saját maga, a táblákon minden elolvasható. A hely enélkül is kedvelt kirándulóhely, a hűvös idő ellenére most is sokan voltak piknikezni, vagy csak élvezni a barangolást. Sokakat csábít megmászásra a főkürtőt övező vörös salakkúp, ott szinte mindig lehet látni embereket.

Próbáltunk közben néhány tavaszhírnök virágot is keresni, de jó sokáig semmit sem találtunk, aztán egy félreeső zugban végre megtaláltuk az első barkát, amit persze le is fotóztunk. Ajánlom minden ásványgyűjtőnek (akiknél mindig van nagyító, mint nálunk is), hogy nézzék meg azon keresztül is, a látvány megéri. Azóta is ez a monitorunk háttérképe, és jól esik nézegetni, főleg hogy a soproni hegyeket most ismét 8 cm hó borítja.

Komlóska, Tolcsva

Bírtunk volna maradni még egy pár napig, de csodaországból vissza kellett térnünk a valódi világba, így összecsomagoltunk és hazaindultunk. Hogy ne legyen annyira sokkoló a dolog, beiktattunk még két gyűjtést a visszaútra a hegység déli oldalán.

Az első hely Komlóska volt, sokat tanakodtunk, megkockáztassuk-e a Szkalka meredek oldalát ebben a sárban, míg végül inkább a Barlang-hegy délkeleti nyúlványát választottuk. Nem tudjuk, milyen lett volna a Szkalka, de ez a lankás, helyenként kisebb kaptatókkal tarkított út maga volt a pokol. Eddig is gond volt a sárral, de ez a mostani keményen tapadt a cipőre kilós koloncokat alkotva, ráadásul rettenetesen csúszott is. A túrabotokat úgy kellett kirángatni a földből, Regina botjának vége örökre benne is maradt. A kaptató tetején a sarat csak bicskával tudtuk levakarni. Cserébe viszont terülj asztalkám várt minket, rengeteg változatos kő formájában. Első látásra nem voltak valami vonzóak a sáros kövek, de jobban megnézve, vagy szétütve előbukkantak a hely különlegességei. Itt ugyanis “csak” kalcedon és opál található, de szinte mindegyik darab kalcit vagy aragonit utáni álalak. Gyakori a fekete és zöldessárga opál, a piszkosfehér, kékesszürke kalcedon.

Az út mellett időnként hatalmas tömbök hevertek, az egyiknek a teljes közepe 5-8 cm hosszú aragonit utáni álalakokból állt, bár kissé molyrágta jellegű volt, de mindenképpen érdekes. Találtunk tömböket, amik réteges forrásmészkő utáni álalakokból álltak, és a rétegeket világoskék kalcedon borította. Persze jónéhányukat majd vágni és csiszolni kell majd, hogy szépségük igazán megmutatkozzon. Rendesen megszedtük magunkat, és visszafelé inkább bevetettük magunkat dzsumbujba, mintsem a sárban csússzunk lefelé.

Végül, levezetésképpen Tolcsvára mentünk, az Elő-hegy oldalára. Ez tulajdonképpen az erdőhorváti lelőhelysorozat legdélebbi vége, itt nem túl magasan a szőlők között jáspis-kalcedon telérek futnak. Erdőhorvátiból már sok kövünk van, így csak ímmel-ámmal gyűjtögettünk, Regina azonban még bírta, mint mindig, ha anyagot lát. Az anyag ugyan szép volt, de semmi különleges. Legjobban nem is a színes köveknek örültem, hanem egy jellegtelen kődarabban üldögélő 1-2 mm-es tridimitcsoportnak, tizedmilliméteres hematitkristályokkal. Végre valami változatosság..

Délután kettőkor gyanúsan sötétedni kezdett, kipillantva a hegyek fölé észrevettük, hogy komoly eső közeleg, úgyhogy befejezettnek nyilvánítottuk a túrát és kissé farnehéz kocsinkkal hazafelé vettük az irányt.

Korim Lacinál

Tulajdonképpen az egész túrát azért időzítettük március elejére, mivel Regina tudta, hogy ilyenkor szokott Hartmann Béla együtt gyűjteni Korim Lacival, és jelezte is a Bélának, hogy szívesen mennénk velük valami jó kis titkos lelőhelyre. Részben az időjárás számlájára írható, hogy a “kincses sziget” felfedezéséből nem lett semmi, cserébe viszont meghívást kaptunk estére Korim Lacihoz, ahol Béla megfőzte legendás ragulevesét.
Félig sikerült túránk után átöltöztünk, szereztünk egy üveg bort ajándékba, és átmentünk Kishutára. Kaptunk két mobilszámot, lakcímet, és használati utasítást, miszerint ha mindez nem lenne elég, érdeklődjünk a helyi kocsmában. Egyik mobil sem működött (nem olyan mobilfüggő népek ezek), de a cím bejött.

Kissé kaotikus állapotok közé érkeztünk, mivel nemrég jöttek meg a gyűjtésből, a töksötét udvaron csöpögő esőben főtt a ragu, a tornácon a friss zsákmány hevert megmosva, Laci pedig éppen begyújtott a kályhába, hogy ne fagyjunk meg odabenn. A zsákmány érdekelt volna minket, ezért vakuval belefotóztunk a sötétbe, hátha így majd otthon megnézhetjük. A helyzet azért lassan rendeződött, előkerült a házigazda is, akit eddig csak hírből ismertünk.
Benn a házban először is az ásványokat néztük meg, sokat keresgélni nem kellett, mert Laci ágyán és székén kívül mindenhol kövek voltak, és nem is akármilyenek. Szinte mindegyik különleges példány, és mind Zemplénből. Fotóztunk jónéhányat majd Lacival beszélgetve kiderült, hogy ezek nagy része nem lesz eladó, mivel tervbe vette egy zempléni ásványmúzeum létrehozását, oda tartogatja a legszebb példányokat. A terv elég jól halad, reméljük, egy-két éven belül tudósíthatunk a kishutai ásványmúzeum létrejöttéről.

És végül a raguleves is elkészült. Hogy milyen volt?
Mennyei.